Shock!

A legendás Bathory visszatért, azaz Quorthon ismét megörvendezteti a rajongókat egy szokásosan szar dobozhangzású lemezzel. A nyitó Lake Of Fire az epikus időket idézi, már csak a tenger morajlása hiányzik. A második, egyben címadó tételnél még marad az előző hangulat, bár a vokál hangzása elég gyér, még a többihez képest is.

Az Ode-nál kicsit kezdtem gyanakodni, Quorthon hamiskás szoba-hangzású éneklése riasztóbb, mint valaha, bár a dal hangulata megmaradt a hömpölygésnél. Innentől kezdve szemtanúi lehetünk egyfajta zuhanórepülésnek, még ha zeneileg nem is annyira borzalmas a dolog (amolyan kaotikus modern metal), viszont összhatásilag elég riasztó. Azt pedig végképp nem értem miért akar Quorthon Ozzy-san énekelni az egyik dalban. Ne felejtsük, hősünk kísérletezett már néhány korábbi lemezén, most viszont túl akar tenni mindenen, csak az a baj, hogy nem ért hozzá. A zenei része az alsó-közepes összetákolt kategóriába esik, a már sokat szidott hangzás végképp elűzi a maradék jóindulatomat, ha Quorthon rémes kántálása és fülsértő éneklése nem tette volna még meg. A tizedik, Krom című zúzás meglágyíthatná a szívemet, ha nem valami rappelés-szerű vokalizálást hallanék benne. Bár inkább olyan, mintha egy óvodás mondókát szavalna... Mindezt egy epikus tétellel zárja, amibe a Dies Irae fődallamát is képes volt belecsempészni Quorthon.

A black metaltól távol eső Destroyer Of Worlds a modern metalzenék felé próbált evezni, kevés sikerrel. Sajnos ez a kísérlet inkább nevetséges, mint elismerésre méltó. Maradt volna hősünk a kaptafánál...