Shock!

április 07.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Avantasia: Ghostlights

1113avantasiaNagy bajban voltam az Avantasia legfrissebb kiadványával, ugyanis nem éreztem semmilyen késztetést arra, hogy komolyabban is megismerkedjek Tobias Sammet legújabb szerzeményeivel. Arra is roppant kíváncsi lennék, kik azok, akiket még 2016-ban is legalább akkora izgalomba hoz egy új Avantasia-korong, mint a kezdeteknél. A Ghostlightsszal való első ismerkedésemet pedig mindennek lehet nevezni, csak szerencsésnek nem, hiszen nem hallottam mást, mint önismétlő és végtelenül kiszámítható kliséhalmazt, amelyet amúgy ismét elképesztően illusztris vendégsereg énekelt és játszott fel. Aztán egy idő után hatalmas pálfordulás történt, és szép lassan kibontakoztak a rozsdás felszín alól a tökéletes tudatossággal megkomponált, felejthetetlen refrénekkel megáldott dalok. Tobiasról mindig is tudtuk, hogy kiemelkedően jó dalszerző, talán hazája egyik legjobbja, ambíciója és kitartása pedig tényleg irigylésre méltó és példaértékű. Összességében mégis valahogy vegyesek lettek az érzelmeim a Ghostlightsszal kapcsolatban, amiket valószínűleg nem is fogok tudni érthetően elmagyarázni, de annyit mondhatok, hogy ezek nem feltétlenül rossz érzések.

megjelenés:
2016
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Először is itt van az Eurovíziós Dalfesztivál, ami szorosan kapcsolódik ehhez az anyaghoz, pontosabban az első single-ként kiadott, felvezető Mystery of A Blood Red Rose című dalhoz. Amint erről tudomást szereztem, rögtön hajlamos is lettem arra, hogy előítéletekkel kezeljem az új korongot. Ahol elsősorban ország iránti szimpátia alapján szavaznak előadóra és dalra, ott egyszerűen nem beszélhetünk művészetről, őszinte kreativításról. Az idei bulin pedig Tobias barátunk fogja képviselni Németországot az említett szerzeménnyel, ami ráadásul még csak nem is a legerősebb momentum az albumon. De haladjunk is szépen sorban, hogy mitől is tűnik annyira kétarcúnak ez a korong, amelyen amúgy szinte kivétel nélkül hatalmas slágereket hallhatunk, viszont a végeredmény mellett akkor sem mehetünk el megjegyzések nélkül.

A Jorn, Ronnie Atkins és Robert Mason vendégszereplésével megfűszerezett, a Nightwish reszelős témáit is megidéző Let The Storm Descent Upon You heroikus refrénje akár még a lemez legjobbja címet is kiérdemelhetné, azonban a nótát teljesen feleslegesen nyújtják tizenkét perces játékidő fölé, amitől rögtön fel is bukkannak a kérdőjelek. A másik szembetűnő dolog pedig, amivel soha nem tudtam mit kezdeni az Avantasia kapcsán: miért is kell Tobinak ll minden dalba beleénekelnie? Amikor ilyen hatalmas torkokat invitál meg az aktuális lemezére, mint például Jorn, akkor érzésem szerint nyugodtan meghagyhatná nekik a teljes dalt... Félreértés ne essék, ezzel nem kritizálni akarom, csak Tobias engem már az Edguy korai korszakában is egy német kiadású, lebutított Bruce Dickinson-kópiára emlékeztetett, akit ugyan félelmetes hanggal áldott meg a sors, viszont mindig is hiányoltam belőle az igazi átütő erőt, ösztönösséget. Még akkor is, ha egyébként egy ligában focizik a szakma krémjével. Az is rejtély, hogy az ovis gyerekdalokba illő, klisés zongorás pittyegésekkel indító The Hauntingot egy olyan rákenroll arcnak osztotta ki, mint Dee Snider, és azt sem tudom, hogy a Geoff Tate főszereplésével előadott Seduction Of Decay mitől válhatna igazán izgalmassá – leszámítva azt a kis dallamot, amit a basszusgitár játszik a felejthető refrén alá. De említhetném a Michael Kiskével közösen előadott Unchain The Lightot vagy a lendületes címadót is, amiben az ex-helloweenes pacsirta félelmetes formában tolja ki a magasakat, pontosan úgy, ahogy Sammet úr soha a büdös életében nem fogja. Főszereplőnk viszont remekül tud beénekelni oda, ahová nem kellene neki, és felemelt ököllel, sarkos németességgel mondogat oda Kiske refrénje után úgy, hogy tarkopaszra letolt fejjel tudnék tőle falat bontani.

Akadnak persze meglepően szép pillanatok is. Az Seventh Avenue ex-énekese, Herbie Langhans által előadott Draconian Love akár még egy jól sikerült Moonspell-nótának is elmehetne gótmetalos hangulataival, és Marco Hietala is hozza a formáját a Master Of The Pendulumban, bár az eszement tik-takos alapok nagyon elcsépeltek. A Sharon den Adelnek komponált, semmitmondó Isle Of Evermore-t viszont még talán a Within Temptation is gondolkodás nélkül kikukázta volna. A Lynch Mob egykori és a Warrant jelenlegi énekese, Robert Mason azért végre kapott egy jó kis lendületes hard rock-nótát a Babylon Vampires képében, de a következő Lucifert még sajnos Jorn sem tudja igazán megmenteni. Aztán Bob Catley szerencsére valódi érzelmeket és életet lehel az emelkedett refrénnel megáldott Restless Heart And Obsidian Skiesba, amelyet felüdülés hallani a sok kitartott, áriázós vokalizálás után. Tobi persze ide is beleénekel, de most már hagyjuk rá, mert legalább a végére meghagyta nekünk az igazi nagy durranást: a Wake Up To the Moon egyértelműen a lemez egyik legjobban sikerült szerzeménye. Itt végre Allen/Lande módjára összeeresztette a két nagyágyút, Jornt és Kiskét, akik valóban felejthetetlenné varázsolják a nótát.

Talán pikírtnek tűntem az eddigiekben, de aggodalomra azért semmi ok, az igényesség változatlan, és ez azért még korántsem az a bizonyos teszkógazdaságos, német, tucatpóvermetál, ami miatt főhősünknek akár egy pillanatra is szégyenkeznie kellene. Csak éppen ezt a lemezt szinte majdnem ugyanebben a formában és ugyanezekkel az eszközökkel megírta már pár évvel ezelőtt. Az általam igencsak gyűlölt pontozási rendszerrel is nagy bajban vagyok, hiszen ha objektíven tekintenék erre az anyagra, akkor csupán a jól sikerült dalok miatt is lazán szórnék rá egy kilencest, de valójában a Ghostlights semmivel sem lett erősebb vagy gyengébb a három évvel ezelőtti The Mystery Of Time-nál. Ezért Sammet úr még a fenti kritizálás és a „tóbiásjelenség" miatt kialakult kezelhetetlen érzelmeim ellenére is megérdemel egy jóindulatú nyolcast. A főhős megszállottságáról és elhivatottságáról kár is lenne bármiféle vitát nyitni, ha ilyen eltökéltséggel folytatja ezt a bizniszt, akár még a Tobium is felkerülhet idővel a Lemmium mellé a periódusos rendszer elemei közé. Én mindenesetre nemzetiségemtől függetlenül szurkolni fogok neki az Euróvízión, és remélem, ahhoz is lesz elég bátorsága, hogy felszólítsa az ottani sznob közönséget egy Lennon-féle idézettel: „A páholyban ülők pedig nyugodtan csörgessék meg az ékszereiket...". Bár ebben az esetben tuti, hogy elvesztené a szavazói felét...

Az Avantasia április 4-én Budapesten koncertezik. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+3 #4 Cseke Feri 2016-02-19 00:59
Idézet - Sanctus:
Azt már csak félve jegyzem meg, hogy a recenzióban csak egy éles ellentmondás a sok közül a "felejthetetlen refrén-felejthető refrén" kettőse...


Alzheimer-kór: Amikor a cikkíró elfelejti mit írt az első bekezdésben.:)
Idézet
 
 
#3 Sanctus 2016-02-18 17:22
Kár lenne azt állítanom, hogy többszöri, odafigyelős hallgatás után mondom ezt: felejthető, időpazaroló "alkotás". Amikor a Stratovarius kvázi hamvaiból feltámadva képes decens lemezt alkotni (sőt, egész pályafutásukat tekintve is ott van az anyag), amikor Ralf Scheepers és Michael Kiske 50-en túl is közel hibátlanul énekel, akkor egy ilyen kliséhalmazt és Tobi éneklésnek nevezett valamijét (lévén lassan 10 éve nem csak élőben képtelen énekelni, de lemezen is hallgathatatlan amit művel) nem tudom elfogadhatóként értékelni. Nem tagadom, nagyjából a Mandrake lemezig és az első Avantasian még bőven az élbolyba tartozott, de az már nagyon nem tegnap volt, és a régmúlt dicsőségét nem lehet egy új lemeznél figyelembe venni.

Azt már csak félve jegyzem meg, hogy a recenzióban csak egy éles ellentmondás a sok közül a "felejthetetlen refrén-felejthető refrén" kettőse...
Idézet
 
 
+3 #2 Cseke Feri 2016-02-09 17:09
Soha nem tudtam megbarátkozni a pontozással, legyen az bármilyen művészeti alkotás. Jelen esetben a dalok színvonala miatt kerekedett 8-ra a pontszám, hiába olyanok az egyéni teljesítmények amilyenek. Ha lehúznám 6-ra, akkor a dalokkal lennék igazságtalan. Márpedig nálam mindig is a DAL volt az elsődleges tényező... Sehogy se kerek ez így, tudom, de itt így működnek (most épp nem) a dolgok.:)
Idézet
 
 
+9 #1 Bathory Gabor 2016-02-09 00:30
Feri, a cikk tetszik, egyet is értek, de a 8 ponttal nagyon nem, főleg a pontozási rendszeretek tükrében. A dalok zömét/felét kb. sóval hinted be, igazából egyet sem dicsérsz meg oly nagyon-nagyon, Tobias énekteljesítmén yén köszörülöd a nyelved, és akkor talán még 9-est is adtál volna rá? A kritikai tartalom alapján ez egy átlagosnak tűnő produkció, az pedig 5, jó indulattal is csak 6 pontot érdemel, nemde? Nem mintha egy pontszámon múlna a Metal Dicsősége, viszont szerintem itt most nincs arányban az értékelés az osztályzattal.

Sammet teljesen elkopott hangjára meg szavak nincsenek, annyira semmilyen, és valóban elég irritáló jelenség az, hogy minden számban szerepelnie kell azzal a bántóan németes akcentussal. Pedig a korai Edguy-okon még faszán tolta a Kiske- és Dickinson-féle témákat...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.