Shock!

Andy West a Dixie Dregs-ből összetrombitált néhány túlképzett prog. rock zenészt, hogy rántsanak fel vele egy lemezt. Ez így elég sarkos, de igazából simán el tudom képzelni, hogy bármelyik híres-neves prog. muzsikus a kisujjából kiráz egy hasonló lemezre való - valljuk be -, ezerszer hallott megoldást, futamot, kiállást, szólót, idegtépő disszonáns hangot, "matematikát", meg ilyes.

Persze, le a kalappal, kell hozzá tudás - nem is kevés -, hogy eljátssza az ember fia Mike Portnoy, Rod Morgenstein, Jens Johansson, Mike Keneally, Andy West és a többi közreműködő agymenéseit, megjegyezhetetlennek tűnő hangorkánjait avagy finoman cizellált, érzékeny fülekre ható apróságait. Olykor az embert magával ragadja a ritmuskavalkád, előre-hátra ringatózik a székben, követni próbálja az ütemet, ami egy darabig sikerül is, a következő törésig. De igazából az az érzésem ezen 9 tétel hallatán - melyből egy énekelős, a többi inkább eklektikus -, hogy itt igazából nincsenek DALOK, csak képzett zenészek, akik önmaguk szórakoztatására írtak néhány hangjegyet, összerakták jól és kiadták lemez formájában. Nem érzem azt a piciny szikrát, amit pl. a Niacinnál igen, amit Terry Bozzio és Billy Sheehan lemezénél igen, de említhetném Derek Sherininan különböző projektjeit vagy maradjunk Ryo Okumotónál, ha a mai kritika termést vesszük.

A lélek az, ami nagyon hiányzik nekem ebből a lemezből. Lehet ájuldozni képzett, sznob zenészek, de lélek nélkül ez csak egy üres (bár felettébb impozáns) hangjegykupac, nem más.

Szomorú vagyok.