Shock!

december 02.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alter Bridge: Pawns & Kings

alterbridge_cMeglehetősen egyenletes pályaívet tudhat maga mögött az Alter Bridge, baromi ritka az ilyesmi manapság. Annak fényében meg főleg, hogy mindez lassan két évtizedet ölel fel, és az első pillanattól fogva változatlan felállásban nyomják. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a hangszereseknek már a második professzionális életét jelenti ez a banda, még lenyűgözőbb az attrakció... Viszont a szóló- és egyéb projektekkel együtt vett túltermelés néha már ezeknél az arcoknál is éreztette hatását az elmúlt időszakban. Kis túlzással annyi dalban-albumon hallottam viszonylag rövid időtávon Mark Tremonti gitározását, jellegzetes dalszerzői megoldásait, illetve Myles Kennedy hangját és dallamait, hogy bajosan tudnak már olyan hatást gyakorolni rám, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. De szerencsére a Pawns & Kings valamelyest feledteti ezt, mivel nemcsak Mark legutóbbi szólóalbumainál vagy Myles utolsó két Slashsel közös munkájánál erősebb, hanem az előző két zenekari lemeznél is.

megjelenés:
2022
kiadó:
Napalm
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

Az Alter Bridge stílusa nagyjából a One Day Remains óta kőbe vésettnek tekinthető, és ugyan az évek során valamennyit színesedett, az alapok mindig ugyanazok. Semmi gond nincs ezzel, a banda zenei irányát vaskézzel összefogó Tremonti gitársoundja, játéka, dalszerkesztési megoldásai, illetve a nótáknak arcot adó Myles melódiái annyira védjegyszerűek, hogy bármilyen komolyabb elhajlás a muzsika alapkarakterének jelentős módosulásával járna. A fix stúdiós partner, Michael „Elvis" Baskette – aki Nick Raskulinecz és Jay Ruston mellett szerintem simán korunk legavatottabb kezű rock/metál producere – is a szokásos atomhangzást biztosította az anyagnak, megint gyönyörűen szól minden, akár fülessel, akár a kocsiban megküldve, maximális hangerőn. Vagyis lényeges változás nincs, talán annyit tudok megjegyezni, hogy a Pawns & Kingsen összességében az Alter Bridge legsúlyosabb, legmetálosabb oldala dominál, de nagyon sokat még ezzel sem árultam el, hiszen minden lemezükön akadtak baromira harapós tételek, minőségi dallamok ide vagy oda.

Az idő csalóka, de összességében itt is régi versenyzőkről beszélünk már, így – a zenekarra jellemző homogenitást is tekintetbe véve – ez a hetedik lemez is nyilván mindenkiben más benyomásokat kelt majd, attól függően, mikor csatlakozott be, illetve melyik lemezekre esküszik Tremontiéktól. Én a műsor elejétől itt vagyok, és úgy gondolom, a banda körülbelül a Fortress környékén jutott el a csúcsra. Különösebben racionális, objektív(nek tűnő) indokokkal nem tudom ezt alátámasztani, de egyértelműen azok a dalok égtek belém a legjobban hosszabb távon. Tetszett az azóta megjelent két lemez is, ám – és itt jön be, amit fentebb pedzegettem – a párhuzamos albumcunamival együtt kissé elveszett az unikumjelleg. A Pawns & Kings viszont így, néhány hét ismerkedés után is határozottan a legerősebb produkciónak tűnik, amivel előrukkoltak a 2013-as album óta, beleértve ebbe az összes egyéb leágazást is.

A fanatikus tábor hajlamos szent tehénként isteníteni az Alter Bridge-et, de szerintem minden albumukon akadnak közepesebb momentumok. Itt és most sikerült ezek mennyiségét minimálisra szorítani, és több a már elsőre is markánsabb karakterrel bíró darab, mint például legutóbb vagy azelőtt. Talán kiszámítható, talán nem, de elsőként muszáj nekem is a már az előzetes nyilatkozatokban kiemelt Fable Of The Silent Sont megemlítenem. Csaknem nyolc és fél percével a banda eddigi leghosszabb dala ez, és nagyjából úgy tökéletes, ahogy van, tényleg simán odatehető a Blackbird teljes joggal koronaékszernek tekintett címadója mellé. Nem mélyelemzem, hallgasd meg, elsőre is érteni fogod, miért érdemel meg a banda minden egymásra halmozott dicsérő jelzőt miatta, ilyet tényleg csak nagyon kevesen tudnak a mai mezőnyből...

Mindenképpen a további csúcspontok közé sorolom a monumentális vokálmegoldásokkal színesített, zseniális Tremonti-szólóval megkoronázott This Is War nyitást, ez is úgy briliáns, ahogy van. Nem nagyon lehet mellényúlni a jelen fázisban az anyag fő húzódalának tűnő Silver Tongue-gal, a borúsabban építkező, fület gyönyörködtetően súlyos gitárokkal alákent refrénnel operáló Sin After Sinnel, a döngölős, minden zorkósága ellenére rock'n'rollos lendületű, masszív-de-napfényes kórusú Holidayjel, illetve a záró, sok más egyéb mellett szinte thrashes áthallású riffeket is rejtő címadóval sem. Ezek mind-mind a banda munkásságának kiemelkedő tételei közé kívánkoznak, meggyőződésem, hogy hosszabb távon is így égnek majd bele a rajongótábor kollektív tudatába. Az üresjáratokról fentebb írtakat azonban ezúttal is tartom. A Stay alteres, power/popos ízeket sem nélkülöző rádiórockja mindenképpen ilyen, sok értelme annak sincs, hogy itt Tremonti játssza a főszerepet a mikrofonnál. A dallam így is csontra olyan, hogy Myles is megkaphatta volna az egészet, csak önmagában Mark hangjától semmiféle ellenpont vagy eltérő szín nincs benne (a Marching In Time-nál már pedzegettem ezt a problémakört). A Season Of Promise pedig igazi törzskönyvezett, gondosan formatervezett töltelékdal, ami csak úgy legördült az Alter Bridge-futószalagról. Egyik sem hallgathatatlan, de abszolút nem hiányoznának, ha nem lennének itt, és akkor a lemez összjátékideje is lecsökkenne a szerintem ideálisnak számító 43 perc körülire.

Összességében persze igazságtalanság lenne elkezdeni ezen kekeckedni, mert ez egy kimondottan meggyőzően sikerült album a bandától – megkockáztatom: az egyik legjobbjuk –, és a pontszámot is bővebb kézzel mérem az említett marha jó témák miatt. Sajnos a holnapi budapesti koncerten nem tudok ott lenni, de te azért ne hagyd ki, ha teheted, biztos karcolnak majd ezek a témák élőben is.

 

Hozzászólások 

 
#3 Rusvay Balázs 2022-11-16 23:09
Rajongó nem vagyok, csak szimpatizálok a csapattal. A Fable szinte Zeppelin mélységű dalcsoda. A rockzene ősi érzelmeiből, erejéből fakad. Párját ritkítja.
Idézet
 
 
#2 Anomander 2022-11-14 20:56
Hú, nagyon jó lemez lett! Én nagyon későn, csak kb. 1 éve fedeztem fel magamnak az Alter Bridge-et, de azóta volt alkalmam beleásni magamat a diszkográfiájuk ba.
Tényleg nagyon erős, Silver Tongue, Pawns & Kings, Sin After Sin és még sorolhatnám.
Nekem is feltűnt, hogy súlyosabbak a dalok saját átlagukhoz képest, de jól áll nekik.
Vannak borongósabb hangulatú szerzemények is a lemezen, de összességében az egészet áthatja egy pozitív szellem, jól esik hallgatni.
Idézet
 
 
#1 Szücs István 2022-11-13 16:18
Hogy miért óriási ez a lemez? A Fable Of The Silent Son című dal kategóriákkal a legtöbb rockelőadő fölé emeli az Alter Bridge nimbuszát. Ilyet nem sokan tudnak! De nem egy átlagon felüli dal található ezen az albumon, hanem a legjava! Dead Among The Living, Sin After Sin, Stay (szerintem ez is a csúcspontok között van). Aki a Blackbird albumuk minőségét keresi, az biztosan megtalálja a számítását ezen a lemezen. Csodálatos mű, minden másodperce kiváló.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.