Shock!

október 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alcatrazz: Born Innocent

alcatrazz_cElitista olvasóinkat provokálva kissé: ha valami, akkor az Alcatrazz aztán tényleg öltönyösök által íróasztalon összerakott formációként indult a '80-as évek elején. Ott volt ugye ez a svéd csodagyerek, akire már az ígéretes, de olyan nagyot nem durranó Steeler révén is felfigyelt a szakma, és akivel kellett végre valami értelmeset kezdeni, na meg persze a már két komoly helyről is kirúgott renitens énekes (maga is öltönyös, de másként). Nem kevésbé renitens és ismert zenésznek számított a Maidenből szintén nem önként távozott, de dobosként attól még zseniális Clive Burr (igaz, az ő nevének belengetése persze maximum PR-nak felelt meg, mert pár hét után már híre-hamva sem volt), de Gary Shea basszer és Jimmy Waldo billentyűs ugyanolyan alapemberei lettek az Alcatrazznak, mint a fentebb említett, 70 éves korára megszelídült Graham Bonnet. Persze Yngwie nagyon messze járt már pár évvel később is, de az ő munkásságában ugyanúgy mérföldkő és alapmű az 1983-as No Parole From Rock'N'Roll, mint a frontemberében. Nem véletlen, hiszen nagyon jókor volt mindenki a tökéletes helyen, a debütlemez igazi klasszikussá érett, és utána már nem is sikerült felülmúlni, pedig összesen két folytatása készült el a hőskorban, Steve Vai-jal és az őt (Dave Lee Roth Bandbe távozása után) pótolni hivatott Danny Johnsonnal.

megjelenés:
2020
kiadó:
Silver Lining Music
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Érdekes, hogy 1987-88 táján az Impellitteri zenekar felfuttatásának receptje is ugyanez volt – ott persze a névadó lett később a főnök, és bár Bonnet oda is visszatért egyszer, akkor már csak vendég lehetett, míg az Alcatrazz név sokkal inkább hozzá köthető. Így aztán nem véletlen, hogy a 2000-es évek nosztalgiahulláma reaktiválta a zenekart és ilyen-olyan felállásokban, de gitáron fixen Howie Simonnal (Talisman és egyéb Soto projektek) tizenévig koncertezett, nagyrészt Japánban. Aztán persze beindultak a kreatív energiák, és az öreg új zenét akart csinálni, de nyilván az Alcatrazz névvel ez is jobban pörgethető, mint Graham Bonnet Bandként, pláne, hogy végül Shea és Waldo is visszasodródott mellé némi pereskedés után – ez már csak így megy a rockbizniszben, de néha ezek szerint a józan ész is felülkerekedhet. Új gitárosnak pedig itt van Joe Stump, aki egyrészt van annyira ismert, mint Simon, tehát a dallamos rockzene rajongói számára is elfogadható, másrészt saját pályafutásából kiindulva sokkal inkább a malmsteenizmus híve. Kell-e ennél több?

Hát, mondjuk jó zene azért nem árt. Szerencsére sikerült egy értelmes lemezt összeeszkábálni – persze azért egy negyedik albumnál, amely harmincnégy évvel a harmadik után következik, ez talán el is várható, de ettől még lehet neki örülni. Főleg, hogy míg a Vai-jal 1985-ben készült Disturbing The Peace még teljesen jól vitte tovább a debüt irányvonalát (egyszerűsítsük le: a Rainbow / Rising Force mixet), a '86-os Dangerous Gamesen már a popzenével flörtölt az Alcatrazz, amivel alapvetően nincs gond az '80s-reneszánszra hangolódott mai füllel sem, de érezhetően kifogyott a szufla a zenekarból, és nem (feltétlenül) az újabb gitárosváltás miatt. Ezért jó, hogy volt idő feltöltődni, és az elmúlt évek számtalan koncertje is biztos segített abban, hogy jól belőjék az irányt az új dalokhoz, amelyek szépen ötvözik a No Parole világát a modernebb neoklasszikus dolgokkal, nem kihagyva persze Bonnet pályafutásának egyéb hatásait. Magyarul: ez a 2020-as Alcatrazz, és mint ilyen, hasonlóan jó érzéseket kelt az arra fogékony hallgatóban, mint a szintén roppant hosszú idő után elkészült új Vandenberg, de a három őstag jelenléte miatt még autentikusabb formában.

Érdekes módon az indítás a címadóval éppen az újabb kori Impellitterit idézi (mondjuk ez nem véletlen, hiszen vendégszerepel is benne a régi zenésztárs), aztán kicsit meg is marad ez a szellem, és a lemez második felével a klasszik Alcatrazz-feeling is egyre jobban beérkezik. Itt már kicsit a hammondos háttér is hangsúlyosabb, és végig feszes, harapós marad a sound – nem ez 2020 legütősebb hangzása, de erőteljes, élvezetes, kellően dinamikus. Bonnet is kitesz magáért: bár az ő énekstílusa sosem volt visszafogott, ezért – mivel nehezebb könnyíteni meg sumákolni – korára való tekintettel nyilván felmerül az aggodalom, hogy nem lesz-e kínos a teljesítménye, de szerencsére semmivel nem rosszabb, mint három évvel ezelőtt Michael Schenkerrel. Manapság persze inkább az lehet a kérdés, mit bír élőben úgy, hogy a teljes bulit végigénekli, de nemcsak a jelen helyzet az, ami miatt kevésbé valószínű, hogy megtapasztaljuk ezt a világnak ezen a térfelén. Stúdióban tehát minden frankó, és az 53 perces játékidő sem túlzás, mert a dalok is rendben vannak alapvetően.

Említettem már a nyitó címadót, akadnak ehhez hasonlóan modernebb hangvételű tételek (We Still Remember, London 1666, I Am The King, Something That I Am Missing – ez például szinte már progmetálos), és inkább az old school Rainbow- és hard rock vonal felé húzó témák (a Steve Vai által átküldött témák közül kiválasztott Dirty Like The City, The Wound Is Open, Warth Lane). Fontos hozzátenni, hogy nemcsak Chris Impellitteri bukkan fel vendégként, de más neves haverok is (Jeff Waterstől a nemrég elhunyt Bob Kulickig), ezzel együtt az összkép meg tud maradni egységesnek – na meg persze vájtfülű legyen a talpán, aki az összes külsős (fél)szólót, díszítést, satöbbit kiszúrja. Szóval egyben hallgatva úgy jó az egész, ahogy van, pláne, hogy ilyen zene még a mostani dömpingben sem jelenik meg túl sok. Ami a lezárást illeti: pluszinfó nélkül is átjön, hogy a For Tony személyes hangvételű dal (Graham bátyja emlékére íródott), viszont sajnos el kell mondani, hogy minden részvét és tisztelet mellett sem valami jó – helye mindenképpen van itt, és méltányolandó is, de nem véletlenül került a lemez végére.

Ahogy fentebb is írtam: ez itt a 2020-as Alcatrazz, se több, se kevesebb. És bár ezt a mondatot Ádámunk már ott is leírta, nem az új Deep Purple-lel érdemes összevetni, hanem a saját anyagokkal, mert azok mellé simán odahelyezhető, és kellően különbözik is tőlük. Ha pedig nem lesz több lemez, a Born Innocent akkor is egy kicsit göröngyös pályafutás remek befejezése, legalábbis szerintem autentikusabb, mint a '86-os anyag, amellyel akárhogy is nézzük, felemásan maradt félbe a történet.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.