Shock!

február 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple: Whoosh!

deeppurple_cMagam is meglepődtem, ahogy visszanéztem, de azzal kellett szembesülnöm, hogy noha számos alkalommal írtam a Deep Purple-ről az oldalon, aktuális sorlemezt még soha nem veséztem a nagy öregektől. Nyilvánvalóan izgalmasabb feladat lett volna az ilyesmi a '70-es évek első felében, a csapat csúcskorszakában, de akár a '80-as és a '90-es évek folyamán is, amikor még valóban eseménynek számított egy-egy új Purple-album megjelenése. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a zenekar ma már senkit sem érdekel: két elődjéhez hasonlóan a Whoosh! is rögtön a listák első helyén nyitott a világ egyik legnagyobb piacának számító Németországban, Nagy-Britanniában is bekerültek vele a Top 5-be, a menetrendszerű turnék pedig mindenütt teltházakkal futnak. Mindez nem csoda, veteránokról beszélünk, akiket mindenki látni akar, hiszen ki tudja, meddig mozognak még. De abban aligha vitázik velem bárki is, hogy 2020-ban nem egy új Deep Purple-albumtól reméljük a hard rock forradalmát, sőt, még a banda életművében sem érdemes különösebben nagy momentumokat várni.

megjelenés:
2020
kiadó:
earMUSIC
pontszám:
7 + 1 /10

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

Mielőtt még bárki mellre szívná a fentieket: szó sincs róla, hogy gond lenne az anyaggal. A Purple tagjai a szakma legrutinosabb rókái közé tartoznak, akik játszva összezenélnek egy órányi feelinges dalt, ha éppen eljön az ideje. Többek között épp ezért nem értem a mai napig sem, miért telt el annak idején nyolc teljes év a Rapture Of The Deep meg a Now What?! között, de lassan ez is történelem már. A lényeg, hogy azóta beállni látszanak egy egészséges, három-négyéves albumciklusra, és ha jól veszem ki az aktuális nyilatkozatokból, ameddig bírják, tartani is szeretnék magukat ehhez. Mivel az aktuális anyagok mindig hoznak egy névhez méltó szintet, jól is van ez így.

És hogy milyen is a hülye című Whoosh! lemez? Az eddigiekből már rájöhettél: száz százalékos Deep Purple, simán felvonultat minden stílusjegyet, amit várunk és elvárunk minden idők egyik leghatalmasabb hard rock legendájától. De ennél több nincs benne. Ami persze egy ilyen korú bandánál, ilyen korú embereknél nemhogy bocsánatos bűn, hanem teljesen természetes állapot. Ian Gillanék bőven a levezetés, a jutalomjáték szakaszában járnak, ha pedig előrukkolnak valamivel, annak már csak a létezése okán is örül az ember, nem pedig azt lesi, hol köthetne bele. Bizonyára kielemezhetném nüanszok szintjéig, pontosan hol és miben más ez az anyag, mint a Steve Morse és Don Airey nevével fémjelzett éra többi produkciója, de nem látom túl sok értelmét, és elég felkészültnek sem érzem magam hozzá. Utóbbinak prózai oka van: noha időről időre mindig csekkolom az új lemezeket, az elmúlt harminc év legjobbjának továbbra is az 1996-os Purpendiculart tartom tőlük, utolsó igazán sokat hallgatott favoritomnak pedig a 2003-as Bananas számított a Purple-től. Előbbinél ugye Morse, utóbbinál Airey volt új ember a zenekarban, ami mindenképpen tolt némi plusz lendületet, tüzet, urambocsá' bizonyítási vágyat a dalokba. Azóta viszont eléggé beálltak egy bevált receptre, és ugyan kellemes hallgatni az aktuális albumaikat, már egyik sem okozott nálam függőséget.

Hogy azért mégis mondjak valami megfoghatóbbat: ha például az említett hosszas szünet után megérkezett Now What?!-ot vesszük kiindulásnak, ahhoz képest határozottan egyenesebb vonalúnak, alapjáratosabbnak tűnik ez a lemez, de talán még a három évvel ezelőtti InFinite-nél is. Persze nézőpont kérdése az ilyesmi, kiegyensúlyozottságnak is nevezhetem, ha nagyon akarom: itt már senkinek sem kell senkit semmiről meggyőznie, de szeretnek zenélni az öregfiúk, így aztán zenélnek. A védjegynek számító, játékos billentyű-gitár kalandozások, improvizatív hatású blokkok természetesen nem hiányoznak, összességében viszont kevésbé kapja fel az ember a fejét a dalokra. Elszólogat az anyag a háttérben, élvezem is, ha pörög, de egyetlen momentumot sem hallok rajta, amelynek hallatán megáll körülötted a világ. Vagyis mondjuk Sometimes I Feel Like Screaming-szintű tételre semmiképp se számíts, de még Loosen My Stringsre, Fingers To The Bone-ra, I Got Your Numberre se. És akkor direkt nem negyvenöt-ötven évvel ezelőtti alapklasszikusokat rángattam elő, amelyekkel úgyis teljesen értelmetlen és igazságtalan lenne az összehasonlítás. És akkor már azt sem akarom feltétlenül magamban tartani, hogy a legközelebbi kor- és pályatárs, illetve zenei rokon Uriah Heep utolsó néhány új lemezét egyértelműen izgalmasabbnak, érdekfeszítőbbnek találom a mai Purple-cuccoknál, így a Whoosh!-nál is.

Mindenképpen a lemez javára írandó, hogy ezzel együtt is elég változatos a zenekar keretein belül, de hát a Purple-nél ezzel azért nem szoktak gondok lenni. Az elsőként megismert két témában, a Throw My Bonesban és a Man Alive-ban a szimfo-hatású megoldások hoznak érdekes színfoltot a megszokott műsorba, előbbiben Airey mestertől, utóbbiban valódi nagyzenekartól. A Step By Step old school, epikus érzete miatt feltűnő, pedig rövid, mindössze három és fél perces darabról beszélünk, a Nothing At Allban a szellemes, kicsit klasszikprogos gitár-billentyű felelgetésre, a We're All The Same-ben pedig Morse már-már meglepően Ritchie Blackmore-ízűre vett szólójára kaptam fel a fejemet már elsőre is. A What The What könnyed, sztorizós, klimpírozós rock'n'rolljával hoz aranyosan laza pillanatokat, de hangulatos finálé a Dancing In My Sleep is, tényleg igazi zárószámról beszélünk. Aztán akadnak a Whoosh!-on kevésbé érdekes, nagyon tipikus Purple-darabok, de itt-ott ezek is túlmutatnak önmagukon: a Drop The Weapon például meglehetősen színtelenül, ezerszer hallott fogásokkal startol, a dögös, higgadtan húzós refrénnel mégis sikerül rajta csavarniuk egy alaposat, és az egyik legjobb nótát faragják belőle. A '68-as And The Address több mint (azért ezt mindig durva leírni...) fél évszázaddal későbbi új változata inkább érdekesség, mintsem érdemi plusz, de végső soron elfér, a másik instru tétel, a masszív hammondos futamokkal telepakolt Remission Possible meg mindössze másfél perc, de ennyi idő alatt is kihozzák belőle, amit lehet.

Bob Ezrin szép hangzást biztosított az anyagnak, az egyéni teljesítmények pedig nyilván topon vannak, de hát ebben semmi meglepő nincs. Morse – aki immáron összességében tíz teljes évvel többet töltött a bandában, mint Blackmore – és Airey természetesen ma is nagy császárok, a héten 75 (!!!) éves Gillan meg ízes dallamokat hoz a számára még mindig kényelmes regiszterekben. Nagy mutatványokba már nem ugrik fejest, mint ahogy Ian Paice sem figurázik annyit és akkorákat, mint hajdanán. De Roger Gloverrel azért ő is szépen biztosítja az alapokat. Szóval ez itt a Deep Purple 2020-ban, és kész: se több, se kevesebb. Nomen est omen. És akkor ebbe az értékelés is belekódoltatott: úgy gondolom, összességében hét pont a reális osztályzat a lemezre, de plusz egyet azért hozzáírok, mert mégis csak ők a Deep Purple, és nincs pofám elintézni őket egy semmitmondó hetessel.

 

Hozzászólások 

 
#5 Outsider 2020-08-26 08:19
Idézet - simon zoltan 2:
életem 12 DP koncertje valóban tévedés volt...csak az érthetetlen túlzó imádat....


Dehogy volt tévedés. Nem akartam általánosítani, csak nekem fura, hogy egyesek ugyanúgy tudnak rajongani a jelenlegi DP-ért, mint a klasszikért, még akkor is ha középszerű lemezeket gyártanak le... A kommentedből nekem ez jött le. Tegyük össze az uccsó 4-5 Heep- és Purple-lemezt: nem kérdés, hogy melyikek izgalmasabbak korábbi önmagukhoz képest.
Idézet
 
 
#4 simon zoltan 2 2020-08-25 15:59
Idézet - Outsider:
Idézet - simon zoltan 2:
'És akkor már azt sem akarom feltétlenül magamban tartani, hogy a legközelebbi kor- és pályatárs, illetve zenei rokon Uriah Heep utolsó néhány új lemezét egyértelműen izgalmasabbnak, érdekfeszítőbbn ek találom a mai Purple-cuccoknál, így a Whoosh!-nál is.".........ne tartsd magadban csak semmi értelme.....


A kommentednek sokkal kevesebb értelme volt... Ádám nagyon jól rátapintott a lényegre: az újkori Heep 1000x izgalmasabb, mint az utóbbi DP-lemezek, és én örülök, hogy végre valaki szembemegy ezzel a mostani, érthetetlenül túlzó DP-imádattal és leírta a gondolatait. Középszerűek a dalaik, önmagukhoz képest is. Ilyen nótákból állítom, hogy minden egyes nap tudnának írni egy lemezre valót. Félreértés ne essék: imádom és tisztelem őket, de ugyanígy a kortárs Heep-et is, akik sokkal erősebb dalokat írnak, és élettel telibb, fiatalosabb, szerethetőbb muzsikát nyomnak még most is.

Köszönöm. Most már én is azt gondolom . Rosszul hallgattam eddig. Ígérem többet nem írom le gondolataim. ....eddig sem tudom miért tettem.........életem 12 DP koncertje valóban tévedés volt...csak az érthetetlen túlzó imádat....én egy szóval sem mondtam ,hogy a Heep rossz vagy rosszabb......
Idézet
 
 
#3 Outsider 2020-08-25 11:03
Idézet - simon zoltan 2:
'És akkor már azt sem akarom feltétlenül magamban tartani, hogy a legközelebbi kor- és pályatárs, illetve zenei rokon Uriah Heep utolsó néhány új lemezét egyértelműen izgalmasabbnak, érdekfeszítőbbn ek találom a mai Purple-cuccoknál, így a Whoosh!-nál is.".........ne tartsd magadban csak semmi értelme.....


A kommentednek sokkal kevesebb értelme volt... Ádám nagyon jól rátapintott a lényegre: az újkori Heep 1000x izgalmasabb, mint az utóbbi DP-lemezek, és én örülök, hogy végre valaki szembemegy ezzel a mostani, érthetetlenül túlzó DP-imádattal és leírta a gondolatait. Középszerűek a dalaik, önmagukhoz képest is. Ilyen nótákból állítom, hogy minden egyes nap tudnának írni egy lemezre valót. Félreértés ne essék: imádom és tisztelem őket, de ugyanígy a kortárs Heep-et is, akik sokkal erősebb dalokat írnak, és élettel telibb, fiatalosabb, szerethetőbb muzsikát nyomnak még most is.
Idézet
 
 
#2 simon zoltan 2 2020-08-24 20:51
'És akkor már azt sem akarom feltétlenül magamban tartani, hogy a legközelebbi kor- és pályatárs, illetve zenei rokon Uriah Heep utolsó néhány új lemezét egyértelműen izgalmasabbnak, érdekfeszítőbbn ek találom a mai Purple-cuccoknál, így a Whoosh!-nál is.".........ne tartsd magadban csak semmi értelme.....
Idézet
 
 
#1 mthomka 2020-08-24 00:30
Jó lett ez is. A Morse-éra alatt nem hibáztak.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.