Shock!

Minden helyén kezelés és metalklisé-ironizálás mellett is eljutottunk oda 2017-re (és persze angolul nem számít ugye), hogy az Accept is tudott teljességgel vállalhatatlan dalszöveget írni, olyat, amit még Joey DeMaio is kínosnak tartana ma már, nem beszélve hazai metalszövegíró ikonjainkról. Komolyan nem találok szavakat... Az Analog Man gondolatmenete tényleg minősíthetetlen, és még viccnek is rossz, főleg egy olyan innovatív szemléletű zenész és progresszív gondolkodású reneszánsz ember jóváhagyásával, mint amilyen a zenekarvezető Wolf Hoffmann. Mert egy olyan dalszöveg, ami lényegében az egyszeri rocker technikai elmaradottságából csinál himnuszt, csakis rosszat tehet a színtérnek, a metalrajongók önképének és a külső megítélésének egyaránt. Ez lenne ma a lázadás, hogy büszkék vagyunk arra, hogy be sem tudjuk kapcsolni a gépet? És nem is tudom, mi a rosszabb: ha komolyan gondolta (nyilván nem), vagy ha csak azért születtek a veretes sorok, mert egy metallemezre ilyeneket kell írni.

A heavy metal közösség ugyebár szereti azt gondolni magáról, hogy más műfajok rajongóinál (különös tekintettel a pop- és tánczenére) igényesebb és kiműveltebb zenei ízléssel rendelkezik, emellett pedig komoly társadalmi kérdésekben is jobban átlát a szitán. Na most, képzeljünk el Németországban egy olyan szöveget harminc évvel ezelőttről, hogy nem tudok autót vezetni, nem is akarok, és ez nekem milyen jó, vagy fogalmam sincs, hogy működik a távirányítós tévé, és nem is érdekel – ugye, mennyire nevetséges? Na, hát az Analog Man kábé ez a szint. A baj nem a témával van, mert ha nehezen is, de el lehet fogadni, hogy ez a közeg konzervatív, de ebben az esetben tényleg sikerült annyira egybitesen fogalmazni, hogy amellett nem lehet elmenni. Slaves To Metal, Metal Heart, Balls To The Wall, Dying Breed és megannyi társuk – szintén klisés, mégis dögös szövegek, Mrs. „Deaffy" Hoffmann, ezt tényleg nem kellett volna....

Miért is e kifakadás? Mert az új Accept legbugisabb – és emiatt kissé zeneileg is kilógó – nótája amúgy teljesen rendben van, és az utána következő What's Done Is Done hasonló témában (az elnyűhetetlen „amit mondtam, megmondtam") sokkal árnyaltabban fogalmaz. Persze én vagyok a hülye, hogy a mondanivalót elemezgetem 2017 legheavybb metal lemezén, amelyen amúgy pusztán a zenei tartalmat tekintve megint csak nem tudott hibázni a teuton bandák legklasszikusabbika. Mégis bosszant, hogy pár percre ilyen ostobaságokkal kell elrontani a hallgató amúgy euforikus örömét, amikor ez az album lehetne a legjobb a nagy visszatérés óta. A helyzet ugyanis tényleg az, hogy összhatásában tényleg itt érzem legjobban a Blood Of The Nations szellemét. Persze lehet, hogy a tagcserés vérfrissítés miatt, de az is biztos, hogy az anyag már a nyitó Die By The Sword metalheartos intróból kirobbanó riffjével megvett kilóra, és az utána következő két dal is akkorát üt, amire egyáltalán nem számítottam egy tökéletes comebacket követő negyedik, már-már menetrend szerint érkező albumon. Eleve a Hole In The Head a '90-es évek Death Row / Predator kettősének modernebb megközelítésével rokon (minden tévhit ellenére remek cucc mindkettő), ilyesmit még szívesen hallottam volna, de érthető okokból az efféle súlyosságokat is óvatosan adagolja a főnök, nehogy megfeküdje a tábor gyomrát. Olyan riffet pedig, mint ami a címadó dal elején bukkan fel, még nem is hallhattunk a csapattól – megkockáztatom, hogy a Grave Digger egykori alapembere, Uwe Lulis is több szerepet kapott a kreatív folyamatban, mint a jó iparos Herman Frank.

Mondjuk az első három tétel zsenialitását nem múlja felül egyik későbbi sem, de ahogy mondani szokás, a színvonal egyenletesen magas, és mi tagadás, sokadik hallgatásra, ezen sorok írásakor épp a záró Race To Extinction volt a kedvenc, és máshol is felfedezni véltem újabb finomságokat. Ez pedig ugyanígy volt a Stalingrad és a Blind Rage esetében is. Summa summarum: ez a lemez is kurva jó, Hoffmann soundja pedig továbbra is felülmúlhatatlan. És ismét kedvenc vesszőparipámat emlegetve: továbbra is bízom benne, hogy lesz még ebben az életben olyan lassú vagy nem lassú dal is, ahol Mark Tornillo igazán kieresztheti dallamos hangját is, ha már élőben sosincs Winter Dreams vagy Amamos La Vida. Ugyanis ha ezeket azért nem nyomják, mert túlságosan is Udóhoz kötődnek, pláne kellene írni egy újat, amely viszont Mark nagy pillanata lehetne élőben. De mindez tényleg csak szőrszálhasogatás: nagyon remélem, hogy ezúttal is öt-hat nóta kerül majd be a programba a turnén, ahogy eddig és a „régi" újak is maradnak – ha az ember pusztán nosztalgiázásra, arra tökéletes a Dirkschneider formáció. A 2017-es Accept a ma és a jövő heavy metal zenekara, ahogy ezt a wackenes műsor is megmutatta.

Az Accept 2018. január 21-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.