Shock!

Nehéz megítélni, hány éve várja a világ a Star Wars hetedik epizódját. A legkézenfekvőbb válasz talán a harminckettő lenne, hiszen George Lucas előzménytrilógiája finoman szólva sem számít éppen körülrajongottnak (még annak dacára sem, hogy elképesztő bevételeket termelt mind a kasszáknál, mind a csatolt vidékeken), ráadásul már eleve az is megosztotta a saga több tízmilliós táborát, hogy az ezredforduló környékén nem Luke Skywalker, Han Solo és Leia Organa története folytatódott, hanem ehelyett inkább prequelek készültek. A Star Trek-franchise-t is mesteri módon újjáélesztő J. J. Abrams jóvoltából most mindenki örülhet: Az ébredő Erő végre tényleg az, amire A Jedi visszatér óta áhítozik a világ. És ami még jobb: nem kell félni attól, hogy túl magasak a várakozások, netán túlzó az előzetes hype, mert ez itt valóban egy olyan mozi, ami új életet lehel a 20. század második felének egyértelműen legfontosabb legendájába. Spoilermentes kritika, olvass tovább nyugodtan.

Csapjunk is mindjárt a közepébe: az új Star Wars jó. Mi több, nagyon jó. Egyetlen megtekintés után természetesen nem vállalkoznék arra, hogy azonnal és főleg végérvényesen elhelyezzem az immáron hétfilmes sorban, pláne, hogy ha valami, hát a Csillagok háborúja aztán tényleg minden irányban messze túlnőtt önmagán. Vagyis annyi réteg mitikus por, patina, kiegészítő vonatkozás rakódott az évtizedek során a brandre, hogy az első három filmmel – mármint a negyedik, ötödik és hatodik részekkel – értelemszerűen nem nagyon lehet versenyezni, mindig is azok maradnak „A" Star Wars-filmek, és ez így is van rendjén. Viszont J. J. Abrams révén most olyasvalaki nyomta meg a reset gombot, aki pontosan érti, mit várnak a rajongók a filmtől, és még pontosabban, hogy mit nem. Az ébredő Erő láttán azt is ki merem jelenteni, hogy mára sokkal jobban tisztában is van e paraméterekkel, mint a messzi-messzi galaxis megálmodója, George Lucas. Éppen emiatt csakis díjazni tudom, hogy utóbbit végül nem nagyon engedték oda az új széria közelébe.

Persze nem akarom mindenáron beletörölni a lábamat az előzményfilmekbe: ha megpróbáljuk félretenni az imént említett legendáriumot, a kultuszt és minden egyebet, nyilvánvalóan az őstrilógia sem annyira tökéletes, mint amennyire istenítjük (én is), és a prequelek sem annyira rosszak, mint amennyire mindenki szanaszét köpködi őket. Viszont ahogy elindul Az ébredő Erő, körülbelül három perc kell ahhoz, hogy a nézőt hatalmába kerítse valami olyan érzés, amit 1999-ben, 2002-ben és 2005-ben hiába várt. Vagyis állhatott az ember akármilyen jóindulattal Lucas második nekifutásához, a hetedik rész után szerintem még a legelfogultabb fanok számára is nyilvánvaló lesz, hogy a Star Wars-érzés nem pusztán logó és fektetve úsztatott bevezető felirat, netán fénykard-lóbálás kérdése, hanem ennél bizony jóval több kell hozzá. Abrams pedig értő kezekkel pontosan azt adja a híveknek, amit azok látni akarnak.

Ezen a ponton máris elérkeztünk az egyik lényegi tényezőhöz: Az ébredő Erő minden egyes kockájában, jelenetében, összes kiszólásában a fanoknak készült. Nyilván nem akarja meg nem történtté tenni a Disney-biznisz és az extended universe újrahúzása után is első szintű kánonnak számító Baljós árnyakat, A klónok támadását meg A Sith-ek bosszúját, de azért jótékonyan zárójelbe teszi ezeket, és egyértelműen a klasszikus trilógia nyomdokain halad tovább. Ez már a látványvilágban is tetten érhető, és nem mellesleg ez az egyik legsarkalatosabb pont itt: a prequeleket uraló, néhol egészen érthetetlenül béna és nevetséges CGI-trükkök helyett valódi, hús-vér-vas díszleteket, ténylegesen ott leledző maszkokat kapunk, és ismét kietlen, sivatagos-jeges-dzsungeles világokat járunk be az ütött-kopott űrhajókkal közlekedő, viseltes fegyverekkel harcoló főszereplőkkel. Ez bizony olyasmi, ami tényleg baromira hiányzott a második hármasból. A másik, még fontosabb jellemző: Lucasnál a kereskedelmi viták, a midikloriánok, a feleslegesen túlpörgetett podrace-ek és gladiátorküzdelmek tengerében pont az a könnyed báj és humor veszett el szinte nyomtalanul, ami legalább annyira hozzájárult az őstrilógia kultikus voltához, mint a jópofa lények özöne meg a trükktechnikai orgia. Na, hát ezek a tényezők adják ki összességében azt a bizonyos jellegzetes Star Wars-feelinget, amit mindenki várt, és joggal hiányolt Lucas újabb műveiből. Ha ebben a cipőben jársz (márpedig ha szereted a Csillagok háborúját, szinte bizonyosan ebben a cipőben jársz), hátradőlhetsz: Abrams neked csinálta ezt a filmet. És tényleg nem kizárólag azért végzett jó munkát, mert megint látjuk Han Solót, Leiát, Csubakkát és Luke-ot, bár nyilván ezért is. Utóbbiak felbukkanása nemcsak szívmelengető, hanem valahol szürreális is, amolyan „ugyan ki hitte volna valaha is, hogy még egyszer..."-effektus. Ford ráadásul láthatóan jutalomjátékként fogta fel a szerepet, és lubickol a harminc évvel később is simlis, ám kissé megtört, az évek és a tragédiák súlya alatt megroggyant Solo szerepében. (Azt viszont nem rejthetem véka alá, hogy Carrie Fisher szétbotoxozott arcában némi illúzióromboló is rejlik, ellentétben mondjuk Mark Hamill-lel, akinek felbukkanása tényleg katartikus erejű, és óriásit szól.)

Mivel így, a hivatalos bemutató napján semmit sem szeretnék tahó módon elspoilerezni (és kifejezetten kérem is, hogy legalább az első napokban a kommentekben is mindenki tartózkodjon mások szórakozásának tönkretételétől), csak annyit mondok: a sztori néhol talán túlságosan is pörgős, de mindenképpen izgalmas, és még a rengeteg kikacsintás, utalás ellenére is új színeket hoz a sagába. Nem mellesleg a neten előzetesen megjelent találgatások 99 százaléka nettó baromság, szóval mindenki felejtse el a nagyokos megfejtéseket arról, ki kinek a kije, meg ki honnan tért vissza – komoly meglepetésekkel és evidenciákkal egyaránt szolgál a film, amelynek nyilvánvalóan valami új megalapozása az elsődleges szerepe. Vagyis hiába bukkannak fel a régi hősök akár kiemelt funkcióban is, a fókusz a négy új főalakra helyeződik: a roncsvadász Reyre (Daisy Ridley), a dezertált rohamosztagos Finnre (John Boyega), az új kulcsgonoszra, Kylo Renre (Adam Driver), illetve egyelőre csak kisebb mértékben, de a vagány X-szárnyú pilóta Poe Dameronra (Oscar Isaac). A három pozitív szereplő közül talán Rey a legdominánsabb (vagyis Leia hercegnő után végre ismét kaptunk egy erős női karaktert a Star Wars-univerzumban), a film legizgalmasabb alakja azonban kétségtelenül Kylo Ren, akiről nem hazudtak az előzetes nyilatkozatok: valóban új színt hoz a sötét oldalra, nem szerepelt még hasonló karakter eddig egyik részben sem, ráadásul Adam Driver mindent ki is hoz a szerepből, amit csak lehet. Telitalálat, komolyan. Az ő mozgatója, a titokzatosnál is titokzatosabb Snoke fővezér pedig roppant izgalmas talány, noha azt sem akarom megkerülni, hogy Andy „Gollam" Serkist a film talán egyetlen gyengébben megjelenített figurájának bőrében láthatjuk viszont (tényleg nem értem, miért nem látja be senki Hollywoodban, hogy a CGI-figurák egyszerűen nem valósághűek).

A fenti szereplők ugyan itt-ott megfeleltethetők a régi figurák némelyikének, de egyiket sem írnám le pusztán ennyivel: mindegyik életképes karakter, és mindegyikükkel kapcsolatban jócskán hagy még mind játékteret, mind megválaszolatlan kérdéseket a film. Ha már itt tartunk, arról persze lehet vitatkozni, mennyire biztonsági játék még R2D2-nak is új megfelelőt hozni a sorozatba a gömbtestű, célzottancuki BB-8 szerepében, mint ahogy a sztorivonal direkt áthallásai is tényleg a napnál világosabbak az őstrilógiával a helyszínektől kezdve egészen poénokig, történésekig, sőt, konkrét párbeszédekig. Viszont két okból sem kívánok belekötni ezekbe a dolgokba. Egyrészt Abramsnek bőven volt mit helyretennie Jar Jar Binks, Hayden Christensen színtelen, hiteltelen, egydimenziós Anakinja meg a prequel-széria borzalmasan rossz szerelmi szála után, másrészt akad a filmben kifejezetten bátor lépés is, amit most nyilván nem fogok lelőni, de ha megnézted, természetesen tudni fogod, miről beszélek. Meg egyébként sem kizárólag a régi mozikból merít Az ébredő Erő: egy-két, cseppet sem jelentéktelen ötlet szintjén a most már Legends toldattal futó extended universe-regények némely húzása is visszaköszön. És ez is jó így.

Órákig lehetne még csócsálni, mitől is sikerült ennyire meggyőzően a film, és miért olyan elsöprően jók már most is a reakciók, de a spoilerezés kerülése miatt már csak azért sem teszem ezt, mert nyilván többször is meg kell majd nézni Az ébredő Erőt ahhoz, hogy minden részlet a helyére kerüljön. Az pedig körülbelül mindent elárul, hogy szinte azonnal visszaültem volna a filmre az első megtekintés után. Ugyanakkor – mint ahogy az első rész után annak idején A Birodalom visszavág is elég nagyot dobott – a következő epizódnál nagyon sarkalatos pont lesz, merre viszik tovább a sztorit, és itt azért rejlik némi csapdahelyzet. Nemcsak azért, mert Abrams igen magasra helyezte a mércét, hanem mert a történet is egy olyan ponton maradt abba, ahonnan több irányba is el lehet vinni, és még akármi kisülhet belőle. A bizalmi tőke mindenesetre garantáltan helyreáll majd ezzel a filmmel, amellyel a Star Wars ismét ráállt a megfelelő nyomvonalra. Ezt pedig kár lenne hazavágni.