Shock!

Magyarországon is bőven felnőtt már az a generáció, amelynek gyermekkorában teljesen természetes volt, hogy képregényeket olvas. Ennek ellenére a mai napig belefutni olyan véleményekbe a legkülönfélébb fórumokon, amelyek szerint aki ilyesmit vesz a kezébe, azzal valami nem stimmel agyilag, főleg, ha felnőttként teszi ezt. Alan Moore és Dave Gibbons Watchmenje a létező egyik legtökéletesebb példa arra, mekkora tévedés így vélekedni, most pedig a roppant igényes újrakiadásnak köszönhetően bárki meggyőződhet erről.

Elég régi adósságot törlesztett a Fumax Kiadó a Watchmen gyűjteményes összkiadásának piacra dobásával. Minden idők egyik legnagyobb hatású – és minden bizonnyal legjobb – szuperhősképregénye ugyan a Zack Snyder-féle mozifilmmel párhuzamosan kijött annak idején magyarul is, de az a háromkötetes széria az utóbbi években már tényleg csak aranyárban – adott esetben akár 30-40 ezer forintokért – volt beszerezhető. A mostani keménytáblás, merített papírra nyomtatott változat ehhez képest azért simán megfizethető, és ugyan így sem olcsó, azt kell mondanom: ez itt most tényleg kihagyhatatlan vétel.

Ha esetleg nem tudnád, mi fán terem a Watchmen, csak ismételni tudom magamat: minden idők egyik legnagyobb hatású, és minden bizonnyal legjobb szuperhősképregénye. De lehet, hogy a „szuperhős" előtagra igazából nincs is szükség... Mindezt egyébként maga a sztori jellege is indokolja, hiszen Alan Moore és Dave Gibbons eredetileg 1986-ban és 1987-ben megjelent szériája éppen azzal keltett először feltűnést, hogy szakított minden toposszal, ami addig jellemző volt a maszkos igazságosztókról szóló jobb-rosszabb történetekre. Vagyis ha semmi előzetes információd nincs a Watchmenről, felejtsd el Batmant, Pókembert és az X-Ment, meg úgy általában minden beidegződésedet: ez itt tényleg valami nagyon sajátos. Ráadásul elképesztően szövevényes, okos, ravasz és sokrétegű. Olyannyira, hogy a komolytalansággal aligha vádolható Time 2005-ben egyetlen képregényként válogatta be a minden idők száz legjobb regényét tartalmazó összeállításába. És nem, ez sem túlzás: a Watchmen tényleg ennyire jó.

A történetbe éppen összetettsége miatt nem érdemes részleteiben belemenni. A lényeg, hogy egy alternatív '80-as években járunk, ahol a maszkos igazságosztók idestova fél évszázada az amerikai hétköznapok részét képezik – pontosabban képezték egészen működésük betiltásáig, azóta pedig mindenki úgy próbál közülük evickélni, ahogy tud. Egy olyan különleges világ ez, amelyben Amerika nyert Vietnamban, és még mindig Richard Nixon az elnök, a viszonylagos nemzetközi stabilitás kulcsa pedig Dr. Manhattan felbukkanása, aki egy balul elsült nukleáris kísérlet hatására amolyan élő istenné vált, és színre lépésével megváltoztatta a világtörténelmet. A Komédiás nevű gátlástalan zsoldos meggyilkolása azonban furcsa láncreakciót indít el, és időközben az Egyesült Államok két lábon járó szuperfegyvere is kikerül az egyenletből. A világ ezután a nukleáris holokauszt előszobájába lép, és kizárólag néhány megöregedett, komplexusokkal, hibákkal teli régi maszkos hős derítheti ki, mi történt pontosan.

Moore és Gibbons képregényében az a leginkább lenyűgöző még három évtizeddel a megjelenés után is, hogy micsoda aprólékossággal, hibátlan részletgazdagsággal és biztos kezű történetmeséléssel tartják kézben ezt az egész összetett építményt. Az egyben több mint négyszáz oldalasra rúgó sztori egyetlen logikai bakugrástól is kisiklana, ilyennek azonban, mondanom sem kell, nyoma sincs itt. Az újságcikkeket, tanulmányokat, a szereplőkkel készített, totál autentikusra formált interjúkat rejtő függelékek szintén kivételes zsenialitást tükröznek, akárcsak a karakterek mélysége: nyugodtan ki merem jelenteni, hogy nem létezik egyetlen hasonló alkotás sem, amely ezen a téren akár csak súrolná a Watchment. A két lábon járó pszichiátriai látlelet Rorschach, az istenkomplexusos Ozymandias vagy a minden emberitől elszakadt, jéghidegen pragmatikus, a világ mellett önmagát is végtelenül unó Dr. Manhattan ábrázolása tényleg a mai napig abszolút etalon ebben az egész műfajban.

Mint a fentiekből is sejthető, a Watchmen szigorúan felnőtt olvasmány, és nem kizárólag az erőszakos vagy sokszor szexuális töltésű tartalom miatt. Ráadásul tényleg annyira komplex, annyi apróság rejlik benne, hogy akárhányszor elő lehet szedni, és bele lehet merülni. Az alapkérdés természetesen több síkon is a klasszikus „ki őrzi az őrzőket?″ dilemma, de ennek örvén ezer más, a mai napig feszítő és aktuális társadalmi, politikai kérdés is felmerül, alaposan gondolkodóba ejtve az olvasót. És éppen emiatt mondom, hogy amennyiben csak Zack Snyder filmjét láttad, nem alkothatsz teljes képet az alapjául szolgáló műről. Snyder nem végzett éppen rossz munkát, a Watchmen azonban éppúgy nem nagyon adható vissza a mozivásznon a maga maradéktalan valójában, mint ahogyan egy féltégla-szerű regényt is csak a legritkább esetben sikerül az eredetihez méltó módon megfilmesíteni. Őszintén kíváncsi vagyok, milyen oldalról közelíti majd az alapanyagot az HBO jövőre debütáló tévésorozata...

Ha a beltartalom nem lenne elegendő, az új magyar kiadás minden túlzás nélkül csodálatos, öröm kézbe venni, és klasszikusan olyan darab, ami gyűjteménybe kívánkozik. A Cartaphilus-féle változat is jól sikerült a maga idejében, ez a mostani azonban tényleg perfekt – én szóltam, ne hagyd ki, ameddig még van belőle. Az pedig külön öröm, hogy a Fumax ősszel megjelenteti Alan Moore másik alapművét, a V For Vendettát is, amely korábban még sosem látott napvilágot magyarul.