Shock!

Ha nem is hagyományos értelemben véve, de azért elég erős fesztiválszerűség kerekedett itt július végén ebből a két egymás mellé szervezett monstre koncertből. A Barba Negra mindkét nap erős felállással, néhol szoros rokonságban álló, de változatos csapatokkal várta a közönséget – a vasárnapi felvonás szintén igen komoly nézőszámot vonzott. Az átszerelésmentes, kétszínpados konfigurációnak köszönhetően ráadásul szünet nélkül pörgött a program.

A korai kezdés miatt a Los Angeles-i Striking 13 és a hazai veterán AMD műsora még kimaradt, de a Sworn Enemyt már láttam. A Red Stage előtt ekkor még elég szellősen, de máris aránylag szép számban gyűltek össze a nézők, és kapott ünneplést, éljenzést is rendesen a csapat. Sal Lococóék elég korai versenyzők ezen a metálosan hardcore-os vagy hardcore-osan metálos vonalon, szóval rutinos profikként nyomultak és korrektül is dörrentek meg. Annak idején ugye ezeket a csapatokat neveztük eredendően metalcore-nak, csak aztán átragadt a jelző a trillázó gitárokkal operáló, Boston környéki bandákra, ami kissé félrevitte a dolgot – de attól még rájuk jobban illene. Otthon nem nagyon hallgatom a Sworn Enemyt (szerintem húsz-huszonöt éve is akadtak azért náluk jobb dalokkal operáló, érdekesebb csapatok is ezen a mezsgyén), de a ritkás lemezmegjelenésekkel operáló banda ettől függetlenül is meggyőzően, amerikai csapatokhoz méltó módon játszott. Néha olyan érzésem támadt, hogy ebben a létszámban, helyhiány miatt még ezt a nagy színpadot sem tudják annyira belakni, mint szeretnék.

A Las Vegas-i Hemlock elég alaposan megismerkedik Magyarországgal ezekben a napokban, őket is szép létszám figyelte a Blue Stage-en. Szintén nem mai versenyzőkről beszélünk, kisebb-nagyobb kihagyásokkal a '90-es évek második fele óta nyomul a Chad Smith énekes/basszer vezette kvartett. Ennek ellenére nekem előzetesen csak a nevük volt meg, ugyanakkor a színpadi produkció maximálisan meggyőzőre sikeredett: röpködtek a raszták, végig mentek a hatalmas ugrások, pörögtek, mozogtak, szóval tényleg eladták a bulit. Csak azért nem vagyok lelkesebb, mert a groove metalos alapokra építkező, de thrashes elemekkel is operáló dalok messze nem tűntek olyan meggyőzőnek, mint a színpadi előadás. Viszont az élő teljesítménybe nem lehet belekötni, némi noszogatás után a közönség is szépen levette őket, megérdemelten.

A Pro-Pain esetében velük szemben aztán szó sincs nótahiányról. Gary Meskiléktől én annak idején elsősorban a Foul Taste Of Freedomot hallgattam sokat, és az előző két-három anyagnál kezdtem el ismét többet pörgetni őket. Ennek köszönhetően így, több évtizednyi távlatból azt kell mondanom: a köztes anyagokon is sokkal-sokkal több bika téma szerepel, mint annak idején feltűnt, akkoriban ezek elmentek mellettem. Nos, itt már helyből a nyitó Stand Tall is akkorát ment, hogy tanítani lehetne, és utána sem volt üresjárat a szettben.

A Pro-Pain mindig is cicomáktól mentesen dolgozott, kíméletlenül csak a lényegre koncentráltak – most sincs ez másképp, de lecsavarják az ember fejét. Gary mindössze pár szót szólt a dalok között, kiállásuk is teljesen hétköznapi, ám a mozgást, az attitűdöt tekintve egyaránt etalon volt, amit hoztak. Az akció elsősorban a hosszas szünet után pár éve visszahozott Eric Klingerre és gitártesójára, Greg Discenzára épült, meg persze az üresjáratoktól mentes, szimpla-de-nagyszerű dalokra. Utóbbiak közül természetesen a műsorzáró Make War Not Love okozta a legnagyobb beindulást azzal a szemérmetlenül elcsent Mustaine-riffentyűvel a refrénben, nálam azonban a Voice Of Rebellion címadója ment a legnagyobbat az estén. Tömény, kompakt koncert volt, ahogy megszoktuk – bárhol, bármikor, tényleg! (Az új lemezt pedig hallgasd meg, mert megint baromi jól sikerült.)

A Don Gattóban sem igazán lehet csalódni. Ahogy a szokás szerint lelőhetetlenül hiperaktív Acélos Balázs is megemlítette az egyik konferanszban, a dalaik kissé hasonlóak egymáshoz, de az élő intenzitás mindent mos náluk. A szigorú muzsika mellé ráadásul kifejezetten szerencsés kombó ez a jó értelemben véve kattant hozzáállás, a zenélést meg a koncerteket nagyon komolyan veszik, magukat azonban abszolút nem – többek között ettől is működik ilyen jól ez az elegy. És ugyan 2026-ban, papírforma szerint már az lenne az ideális, ha nem kellene ilyeneket leírnom, de sajnos le kell, így le is írom: baromira nem magyar alapszint náluk az energiaszint meg a koncertattitűd sem. Ez a produkció tényleg a világ akármelyik színpadán megállja a helyét ebben a formában.

A Death Angel esetében leginkább azt nem értem, miként sikerült a banda két alapítójának, Mark Oseguedának és Rob Cavestanynak ilyen szinten megőriznie fiatalabb kori energiaszintjét. Oké, a filippínó unokatesókból verbuválódott banda az első érában még nem is annyira fiatal srácokból, hanem konkrétan gyerekekből állt, a 21. század elején bekövetkezett újjáalakulás idején is alig karcolták felülről a harmincat. Azóta azonban eltelt negyed évszázad – ehhez képest még nyomokban sem érzékelem náluk azt az enyhe, de egyértelmű leszállóágat, ami hasonló életkorban például már a korábban kikezdhetetlennek hitt Slayert is elérte.

Magyarul, a Death Angel ismét gyilkos volt, és szerencsére a pengeéles, tiszta hangzás is az oldalukra állt. Noha előzetesen kissé sajnálkoztunk, hogy az őszi, európai Act III emlékturné elkerül bennünket, és hogy egyelőre még nem azzal a műsorral jöttek, de ez igazából úgy két mondatot ért közben magunk között is – már a nyitó The Moth / Father Of Lies is egészen gyilkosan dörrent meg, utána pedig üresjáratoktól mentesen rongyoltak végig a rövid, de velős szetten.

Aki követi a bandát, pontosan tudja, hogy a Kreatorhöz hasonlóan, az Anthraxszel ellentétben náluk sincs szó biztonsági játékról: az első érából mindössze két dalt vettek elő, a többi mind az új korszakot képviselte. És oké, a Seemingly Endless Time nyilván így is az este legjobb dalának bizonyult, és attól is borsózott a hátam, ahogy Rob belekezdett az Evil Priestbe – de igazság szerint teljesen helyénvaló ez így, azzal együtt, hogy a Thrown To The Wolves a ráadásdal, nem mondjuk a Mistress Of Pain, a Bored vagy a Stop. A megállás nélkül ugráló, vetődő energiabomba Mark és Rob mellett pedig muszáj megemlíteni Will Carrollt, aki talán az egész este legkiemelkedőbb dobosteljesítményét hozta a gépezet hajtóműveként. Ted Aquilar és Damien Sisson kissé visszafogottabbak, de a zenei oldal náluk is perfekt. Ma is a világ egyik legjobb koncertbandája a Death Angel, ez nem kérdés.

A D.R.I. Oseguedáékkal szemben totálisan a nosztalgiáról szól, de érdekes módon még így sem tűnt avasnak a produkció – Kurt Brechtéket talán könnyűnek tűnhet leírni a koncepció vállalt szimplasága miatt, de ez azért elég rendesen bizonyítja, mennyire örökérvényűek voltak azok a klasszikus lemezek annak idején. A csapat kiállásában ugyanakkor ma is rejlik valami jó értelemben vett amatőrizmus, vagy ha így jobban tetszik, D.I.Y.-iskola. A nyúlfarknyi dalok közben sokszor leálltak, molyolgattak, összedugták a fejüket, különösebben Kurt sem kommunikált, de az ősz szakállú, fazonra is irgalmatlanul old school Spike Cassidy elégedett vigyorai azért mindent elárultak róla, hogy érzik magukat. A fentebb említett punkos szimplaság amúgy a játék minőségére abszolút nem volt irányadó: megalázó feszességgel és dinamikával nyomták ezeket a pengeéles durvulatokat. Nem számoltam, de közel húsz nótát zsúfoltak be a háromnegyed órába, volt Violent Pacification, Argument Then War és minden, mi szem-szájnak ingere. Odalent pedig moshpit, ereszdelahajam, ahogy kell.

A Biohazardék valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz, és ez így is van rendjén. A három évvel ezelőtti bulihoz képest immáron van a tarsolyukban egy új album is, de valljuk be, Billyéknél az első három-négy anyag éráját leszámítva a friss lemezek már mindig csak újabb ürügyet szolgáltatnak a további koncertezéshez. Nincs ezzel semmi gond egyébként, a '90-es évek elejének dalaival és lemezeivel egyik későbbi munkájuk sem tudta már állni a versenyt, a korrekt színvonal ellenére sem. Nálam kissé a tavalyi Divided We Fall is ez a kategória, eléggé el is ment mellettem, viszont a négy elővezetett dal kifejezetten ütősnek bizonyult róla, különös tekintettel a Forsakenre. De azért persze ezzel együtt is biztosra mentek az Urban Discipline meg a Shades Of Gray nyitásával, és a '92-es lemezre épült a program gerince azzal az öt plusz egy dallal.

Amit a Death Angelről leírtam, a Biohazardra fokozottan áll: az élete formájában lévő Evan Seinfeld és az évtizedek óta aktívan sportoló Billy Graziadei konkrétan még a régi klipekben látottaknál is energikusabbak, egyszerűen jó rájuk nézni. Feltűnő az is, hogy az annak idején híresen balhés, indulatos Evan mennyire jó helyen van most mentálisan: minden rezdüléséből pozitív energia áradt, remek volt már csak figyelni is. A szülinapos Bobby Hambel tankönyvszerűen hozta a védjegyszerű pörgéseket, Danny Schuler pedig ma is lélegzetelállítóan adagolja a gyilkos groove-okat – vagyis minden fogaskerék a helyén van, és akadásmentesen pörög.

Csúcspontokat nehéz kiemelni egy ilyen egységesen tömény műsorból, de amikor Billy totál '90-es évek stílusban beállt az emberük nyakába, és a közönség sorai között nyomta a Wrong Side Of The Tracks felét, mindenképpen ezek közé tartozott. Ugyanígy a We're Only Gonna Die hatalmas circle pitje is nagyot ütött. Vagyis a Biohazard a szokásos kirobbanó formát hozta, zseni volt az egész buli, egyetlen tényezőt leszámítva: a játékidőt. Oké, hogy fesztiválprogram, de headlinerként 50-55 perc akkor is kevés, akárhogy is vesszük. Nem kérek amúgy sokat: az egy szem Five Blocks To The Subwayt leszámítva abszolút mellőzték most a State Of The World Addresst, ha onnan előkapják azt a három-négy, eleve kihagyhatatlannak hitt alapdalt, máris helyben lettünk volna. De összességében így sincs ok panaszra. (Lou Koller kapcsán ugyanakkor számítottam volna némi megemlékezésre, ez egy a Down For Lou háttérvásznat leszámítva elmaradt.)

Ilyen intenzív alapozás után a Vio-lence már csak levezetésként szolgálhatott a Blue Stage-en, rendesen meg is fogyatkozott a közönség ekkorra. Sean Killianék ugyanakkor ezzel együtt is perfekt módon hozták a rájuk osztott szerepet a rendelkezésükre álló bő háromnegyed órában. A felállásban ma már persze egyedül a halálból visszatért frontember képviseli a régi leosztásokat, de a gitárosszekcióban a vérbeli zsoldos Ira Blackkel és a Possessedből ismert Claudeous Creamerrel, a dobok mögött Zetro Souza fiával, Nickkel nyomuló csapat így is megbízhatóan hozta a sztenderdeket. A Vio-lence nem éppen a legközönségetetőbb banda a Bay Area thrash vonalon, én is csak ritkán hallgattam/hallgatom őket, riffelésük azonban kifejezetten egyedi és különleges volt a maga idejében – az Eternal Nightmare, a Serial Killer vagy a záró World In A World most is hatalmasat gyalultak. Sean sem dumált amúgy sokat, jobbára a vigyorokat is Irára hagyta, de így volt kerek a dolog.

Kiss kolléga szombat kapcsán már írt-ezt azt az infrastrukturális részről. A magam részéről mindössze annyit tennék hozzá ehhez, hogy a palackozott víz kifogyása az este végére mindenképpen orvosolandó egy hasonló típusú rendezvényen a nyár közepén – szó se róla, szívesen iszom citromos meg gránátalmás radlert is, de a víz egyszerűen nem fogyhat el. Viszont, mint a fentiekből is lejött, gyakorlatilag az összes zenekar jól szólt, némelyik kifejezetten kiemelkedően jól. Remélem, jövőre is lesz Summer Hell.