Shock!

A Sex Pistols bő két év alatt, mindössze egyetlen nagylemezzel a zsebében fordította ki sarkaiból a világot, illetve vált négy londoni hülyegyerek zajongásából gyakorlatilag mindenre és mindenkire hatással lévő popkulturális ikonná. Aztán beleálltak a földbe. Kérdés persze, azzá lett volna-e a Pistols, ami, ha nincs „basszusgitárosuk″, Sid Vicious és Nancy Spungen kettős tragédiája. Lehet, ha ők ketten életben maradnak, valaki másból vált volna minden punk bandák legismertebbike, a mainstreamben is világszerte bejáratott név. Mondjuk a The Damnedből, akikkel kvázi dupla headliner bulit adtak a Budapest Parkban.

Dave Vanian és a The Damned sem ma kezdték az ipart, hiszen a brigád 1976-ban startolt el, épp csak ők azóta nagyjából aktívak is, bár életkorukból fakadóan megéltek azért jó pár feloszlást meg újraindulást. A mostani felállás igencsak autentikus, hiszen Vanian mellett benne van Rat Scabies dobos, aki szintén ott volt a kezdetekkor, de Captain Sensible is 1979-ben ragadott először gitárt a bandában, a bőgős Paul Gray meg 1980-óta muzsikál az elátkozottakkal. Ők mondjuk mindhárman ki-be mászkálgattak a csapatból az évtizedek során, de efelett hunyjunk szemet. A legfrissebb igazolás a koponyás pizsiben nyomuló billentyűs, Monty Oxymoron, aki 1996 óta kirobbanthatatlan Vanian mellől, azon meg nagyon nem kell csodálkozni, hogy egy punk alapcsapat főállású billentyűst foglalkoztat, hiszen a The Damned már legelső lemezén is flörtölt más stílusokkal. Ezen a koncerten is volt new wave, rockabilly, post-punk, sőt, Captain Sensible szerint még dzsessz is, de azért ez kicsit talán túlzás.

A roppant szimpatikus kiállású öregurak bulija egy kicsit talán döcögősen indult, és csak úgy a fele után kezdett felpörögni a motor. Nem tudom, hogy szimplán nehezen melegedtünk be a színpadon és az előtt egyaránt, vagy csak a napsütés nem segített a megfelelő hangulat kialakulásában, de tán az Eloise-nál éreztem először, hogy a kis kellemesből átfordultunk végre igazán jó koncertbe. Pedig az öregek előtte is odatették magukat: főleg Captain Sensible mozgott sokat, de Vanian is igyekezett mindent megtenni, hogy lázba hozza a közönséget. Lement például az árokba is, hogy közelről énekeljen a legelszántabb fanoknak, aminek végén mókás jelenet volt, hogy a színpadra Dave által feldobott mikrofont a road simán elejtette. Szerencsére az eszköz túlélte, a show mehetett tovább, én meg azon gondolkodtam, vajon az Igazából szerelem forgatókönyvének megírásakor Dave-ről mintázták-e a rocksztár Billy Mack alakját.

A csontra egyórás buli második fele sokkal energikusabbnak tűnt, hiszen ebben kapott helyet a Guns N′ Roses által is feldolgozott New Rose (ami alatt 2025-ben elhunyt gitárosuk, Brian James fiatalkori fotóját tették ki a ledfalra), illetve az első album legemblematikusabb tétele, a Neat Neat Neat is. A Nirvana által „feldolgozott" Life Goes On ezúttal kimaradt, cserébe viszont a Smash It Uppal is elég rendesen megpörgették a tömeget.

A Sex Pistols klasszikus felállásának tagjait sok-sok év után, idén nyáron végre újra Budapesten lehetett elcsípni. Kisebb szépséghiba, hogy nem együtt, hiszen Johnny „Rotten" Lydon májusban tette tiszteletét nálunk a PiL-lel, míg a többiek szűk két hónappal később követték csak. Hiába volt több reunion turné is 1996-tól kezdődően, most épp utálják egymást – vagyis a nyilatkozatokból inkább úgy tűnik, Johnny fúj a többiekre –, így a Pistols hangszeresei 2024 óta Frank Carterrel nyomulnak. Azzal a fickóval, aki saját jogon leginkább a Frank Carter & The Rattlesnakes soraiból ismert, mára pedig a Pistolsként színpadra lépő arcok közül nagyjából csak benne van ott a punk veszélyessége. A szülinapját pont a pesti koncerten ünneplő dobos, Paul Cook, Steve Jones gitáros és Glen Matlock bőgős a zeneiparban eltöltött évtizedek alatt mind joviális öregurakká deresedtek, azaz hiába volt legendásan zabolázhatatlan a Pistols anno, mára teljesen kihalt belőlük az a mocsok prosztóság, ami a majdnem kortárs The Exploitedből meg a lassan a hetedik X-et ostromló Wattie Buchanből még most is töretlenül árad. Frank Carter nagyjából ezt volt hivatott kicsit megidézni, meg persze felvenni a Johnny Rotten által hátrahagyott, méretes cipőt. Az angol archetípusként is aposztrofálható, széttetovált ginger figura pedig játszi könnyedséggel ugrotta meg a lécet.

A Never Mind The Bollocks dalait persze alapból nagy élmény hallani élőben, Carter viszont tényleg rengeteget tett hozzájuk, illetve az egész bulihoz. Láthatóan igyekezett mind énekhangban, mind stílusban megidézni a nagy elődöt, azonban tette ezt úgy, hogy sosem éreztem azt: egy szimpla klónt látok a színpadon. Orgánuma eleve hasonló ahhoz, ahogy Rotten A Lemezen énekelt, és a nyegle, beleszarós stílust is remekül hozta, mindemellett saját karaktere is van. Frontembernek meg zseni a fickó, aki hol a színpad előtti árokban tűnt fel, hol a deszkákon rohangált le-fel, de rögtön a buli elején például a közönségen szörfözve énekelt, merthogy miért is ne. Nagy húzás volt a Frank által szigorúan felügyelt „ladies only" moshpit is, de a faszi az egész buli alatt magától értetődő természetességgel tartotta kézben, vezényelte és pörgette a közönséget. Mögötte meg mentek a régi idők képei/videói a hőskorról, miközben az öregek meglepő feszességgel reszelték a klasszikusokat.

Anno a még Rottennel érkezett Pistols szigetes fellépését valamiért kihagytam, utólag pedig nem hallottam róla igazán jó véleményeket. Összehasonlítási alapom így nincs, ez a koncert viszont a maga kábé 70 percével minden szempontból tökéletes nosztalgiabuli volt. Mivel a zenekarnak mindent összevetve is talán tizenhárom-tizennégy nótája volt anno, amikből tizenegy került fel a Never Mind első kiadására, nyilván ezek önmagukban nem tettek volna ki egy teljes koncertprogramot. Terítékre került így pár olyan feldolgozás is, ami régóta köthető a bandához: volt hosszú gitárszólóvá terebélyesedő No Fun – ami alatt pár másodperc erejéig Dave Vanian is felbukkant a színpadon söprögetve – és (I'm Not) Your Stepping Stone is, amiket már korai koncertjeiken is játszottak, illetve kakukktojásként elhangzott a My Way, amit a Pistols ugyan sosem adott elő anno élőben, Sid Vicious viszont szólóban feldolgozta. A Never Mind olyan sarokkővé vált az elmúlt csaknem ötven évben, aminek minden egyes dala beépült a rajongók DNS-ébe, így természetesen mindnél heves volt a közönség reakciója. A két gigasláger, a God Save The Queen és a záró Anarchy In The UK viszont még a többihez képest is robbant; ezeket valóban egy emberként énekelte a Park teljes közönsége.

Nem igazán tudtam, mire számítsak a koncert előtt a Frank Carterrel kiálló Sex Pistolstól, de aztán idült, idióta vigyorral néztem végig az egész performanszt. Nagyon nem az már ez a Pistols, ami ötven éve volt, hiszen ők is profi, szórakoztatóipari gépezetté manifesztálódtak, de hetvenes arcoktól ez így is van jól. Ma már nem káoszt teremtenek, hanem rajongói dopamint termelnek. Isten áldja őket ezért!

(K.G.)

Ha nekem valaki süldő koromban azt mondja, hogy 2026-ban látni fogom a Sex Pistolst, ráadásul Budapesten, egészen biztosan csörgős bohócsipkát húzok a fejébe, és egy seggbe rúgással bocsátom útjára, mert ha valaki bolondokat beszél, nézzen is ki úgy, mint egy bolond. Még mostohább sorsra jutott volna, ha ehhez hozzáteszi, hogy ugyanezen a koncerten sokezer másik emberrel és a zenekar összeölelkező tagjaival együtt fogom üvölteni a „Happy birthday to you”-t az éppen aznap 70. születésnapját (!) ünneplő Paul Cooknak, aki egyébként sokkal feelingesebben üti végig a dalokat, mint lemezen. Akkor pedig végképp orvosai gondjaira bíztam volna, ha mindehhez hozzáteszi, hogy éppen egy Sex Pistols-koncert – amin egyébként a műsoridő jelentős részében a tagokról készült gyermekkori fotókat mutogatnak – lesz az, ahol olyan moshpitet látok, amit kimondottan a hölgyek számára alakíttat ki a frontember, és közben mindenki fülig érő vigyorral danolja, hogy nincsenek érzéseim senki más iránt.

Aztán mégis így lett. A Sex Pistols (és egyébként a velük egy időben, egy helyről indult The Damned is, hogy legalább egy zárójelet nekik is biztosítsak) ezen az estén sokkal többet tett, mint hozta a kötelezőt. Elszórakoztattak, a szó legjobb értelmében, barátságos, már-már családias hangulatot teremtve. És ha ezt a legalapabb punkbandától kell megkapnunk, akkor kapjuk meg attól – abszurd helyzet, de hát abszurd világban élünk.

(N.A)

Fotó: Fractions Of My POV / Barabás Levente