Shock!

A Mad Robots idei lemeze, a Pareidolia nálam az év egyik legjobbja úgy anblokk, és ahogy telnek-múlnak a hónapok, egyre erősödik bennem az az érzés, hogy ugyan teljesen véletlenül, de ez a furcsa, kicsit nyomasztó hangulatú, mégis magával ragadó zene tökéletes lenyomata 2020-nak. Ilyen gondolatokkal nekifutva elmondhatatlanul vártam már ezt a szeptember eleji koncertet ebben a lázálomszerű évben.

A TRIP Hajón még sosem voltam, és ugyan hajó-hajó, de mégsem ugyanaz, mint az A38, sőt, gyökeresen más. A környezet – háttérben a parlamenttel nyilván impozánsabb –, a hajó belső tere jóval labirintusszerűbb, kivéve a koncerttermet, ami egy tornaterem és egy művelődési ház szerelemgyereke, szóval furcsának tűnt így elsőre. A bejáratnál lázat mértek, a helyi dolgozók maszkban, szóval ez már tényleg egy más világ. A múltkori Storm The Studio-koncerten a közönségben nem hordott senki maszkot, itt azért elvétve volt néhány, hozzá kell szoknunk ehhez is.

A Slowmesh zenekart még VL45-korszakukból kedvelem, annak idején a Cementmixer dalukat loopban hallgattam, és ha néha eszembe jut, teljesen hipnotikusan hat rám a mai napig. De hát ez a történet már elég rég volt, azóta más néven futnak, némelyest finomabbra hangolt irányvonallal, meg egy tök jó lemezzel, és készül lassan az új, amiről kaptunk egy kis ízelítőt is. A nézőtér még foghíjas volt, amikor belecsaptak, és mivel a világ, meg a normális élet hangulata is gyökeresen más mostanában, volt bennem egy kis aggodalom, hogy ez rányomja a bélyegét a koncertre. De a srácok teljesen jól kezelték a helyzetet, és a körülményekhez képest lelazultak és összességében tök hangulatos koncertet toltak.

A zenekar egyik „titkos" ütőkártyája Szabó Dávid énekes, akinek az égiek egyedi, felismerhető hangszínt adtak, és a lendületesen fogós, olykor harapósabb, olykor lazább riffek mellé az ő dallamai rakják fel a pontot az i-re. A koncerten az EiLEMA gitárosa segítette ki őket, gördülékenyen, legalábbis nekem nem tűnt fel semmi különösebb gikszer. A koncert meg olyan feelinges volt, hogy ugyan digitális formában megvolt már a lemezük, de úgy éreztem a merch pult kínálatát nézegetve, hogy ez most „kell a polcra". Ahogy láttam, néhány dalnak megvan a saját koreográfiája, nem is baj ez, kell a közös rituálé közönség-zenekar között, én meg nem is értem, hogy miért nem láttam őket eddig élőben, de innentől kezdve majd erre odafigyelek – ha normalizálódik majd valamelyest a koncerthelyzet. Klassz, feelinges buli volt, kimondottan jólesett, és nem csak a konstans koncerthiány miatt.

Mióta rákattanam a Pareidolia albumra, azon agyaltam, hogy bárcsak hallhatnám az egészet élőben az elejétől a végéig. Nos, minden kívánságom így teljesüljön, mert a Mad Robots-koncert gerincét ez az anyag adta. Mindehhez Takács „Jozzy" József tett hozzá némi segítséget bal oldalt, aki egyébként a lemezkészítésbe is besegített ötletekkel, ahogy azt a fáma tartja. Kellett is a plusz gitár, mert tényleg baromi aprólékosan kidolgozottak a dalok. Van egyébként a zenekarnak (illetve inkább Berszán Miki gitárosnak) egyfajta jellegzetes zakatoló-riffelő stílusa, de sokkal gazdagabb hangzásképet kaptak így a számok Csaba András fifikás basszusgitárjátéka és Kertész László okosan kitalált dobtémái mellett.

Tagadhatatlan, hogy robotéknak is megvan a „titkos ütőkártyájuk" Mári Péter énekes személyében, akinek sajátos dallamai és csajmágnes színpadi jelenléte emelte az est fényét (ha már a ritkás színpadi világítás és a konstans füst nem nagyon). Mozgása, gesztusai meg néha egy az egyben Keith Caputót idézték (amikor még Keith volt), néha kimondottan bizarr módon, de nem zavaróan. Mivel koncepciózus műsorral készültek, összekötő bejátszásokkal, háttérvetítéssel (némelyik totálisan David Lynch-hangulatú volt, vagy pszichedelikus), így a srácok nem is kommunikáltak semmit felénk, de nem is volt ezzel baj, pont így vált az este ünnepibb, színházibb hangulatúvá. Mivel az egész lemezt imádom, nehéz kiemelnem dalokat, de talán a nem túl vidám aokigahara az, ami így élőben még nagyobbat ütött, a silent water konkrétan atomjainkra bomlóan megsemmisítő erejű volt, a szívszorító wildfire pedig úgy zárta le ezt a kört, hogy megakadt a hang nagyjából mindenkiben néhány pillanatra, amíg még pattogtak az utolsó hangok a terem falai között.

A második etapban már megérkezett a közönséggel való kommunikáció, és nemcsak Mári Peti a helyszínen lévő anyukájának jelenléte miatt volt családias a hangulat, hanem úgy összességében, valahogy olyan békésen szeretettelivé vált a maradék öt dalnyi idő, ami közül két-két szerzeményt játszottak a második-harmadik, egyet pedig az első lemezről, amin annak idején még Vincze Andres énekelt. Jozzy itt már a közönségből figyelt, és ha ugyan nem is lesz ötödik tag, talán a jövőben egy-egy koncerten felbukkanhat, legalábbis ebben reménykedem.

Letaglózó este volt, és azon morfondíroztunk a koncert után néhányan, hogy akár még az is előfordulhat, hogy ebben az évben ez az utolsó koncert, amit láthattunk. De ha valamivel zárni kell az évet, ez tökéletes akár annak is, még ha a dalok között rettentően furán nyomta a vállunkat a csend súlya.