A rendkívül közvetlen és tényleg bárminemű sztárallűrtől mentes Eddie Sutton nagyjából végigsztorizta a Leeway háromnegyed órás pesti koncertjét, többek között egy olyan rajongóról is mesélve, aki azt mondta neki az egyik buli után, hogy számára bakancslistás volt élőben látni a csapatot. A Leeway ugyan sosem volt kiemelkedően sikeres vagy népszerű, de első két lemezükkel abszolút megérdemelten kerültek kultikus státuszba a HC/crossover színtéren, és mivel meglehetősen hektikusan működtek az elmúlt húsz évben, abszolút átérzem, mit érezhetett az idézett srác. Nagyjából a csoda kategóriába tartozik, hogy a Leeway nálunk is felbukkant, így annak ellenére is kihagyhatatlan volt az esemény, hogy jó előre lehetett tudni: elég nyúlfarknyi lesz a program.
időpont:
2019. május 29. |
helyszín:
Budapest, Dürer Kert |
Neked hogy tetszett?
|
Az est másik előzenekara a svéd Lowest Creature volt, akik old school thrash metalban utaznak, és bár annyival el is intézhetném őket, hogy ez bizony tizenkettő egy tucat, élőben egyáltalán nem voltak rosszak. A Crippled Fox kíméletlensége után elsőre kicsit soványnak tűnt az előadásuk, de aztán felpörgették magukat, és egyre nagyobb vehemenciával tolták a crossoveres elemekkel tűzdelt, klasszikus thrash metal riffeket. Fél óra azonban épp elég volt belőlük.
A Leeway 1984-től 1996-ig volt aktív, leginkább pedig az 1989-es Born To Expire-rel és az 1991-es Desperate Measuresszel váltak az undergroundban könnyes szemmel emlegetett kedvencekké. Kiadtak két további nagylemezt is, majd jött a feloszlás, és egy kérészéletű comeback a kétezres évek közepén, aztán újra egy majd' évtizednyi csend, amit csak 2016-tól követ ismét folytatás, méghozzá Leeway NYC néven. A klasszikus anyagokat rögzítő felállásból ma már csak az ijesztően sovány, csontvázszerű Eddie Sutton van a csapatban, ezen a turnén pedig a Rhythm Of Fear három tagja kíséri, amiben a legfőbb érdekesség az, hogy a dobos Logan Milano nem más, mint Eddie unokaöccse. Ahogy a frontember is fogalmazott, ez bizony family business, és a csapaton belüli hangulat ennek megfelelően láthatóan kiváló és fesztelen. A Leeway-ben simán csak örömzenélés zajlik, amibe az is csont nélkül belefér, hogy Eddie végigstreamelje a bulit az őt otthonról figyelő gyerekeinek, néha buli közben feleségének is ki-kiszólva.
Eddie nem egy szokványos frontember tehát, ami a koncert elején kapásból nyilvánvalóvá is vált, hiszen a műsort egy pár perces szónoklattal nyitotta, amelyben a közönség iránti nagyrabecsülésének és hálájának adott hangot, hogy ennek befejeztével aztán végre sorjázzanak a régi klasszikusok. A turné apropóját a Born To Expire harmincadik jubileuma adta, így nyilvánvaló, hogy a hangsúly is a klasszikus első lemezen volt, megspékelve pár tétellel a kettes anyagról, illetve a friss, klipes I'm Your Pusherrel. Bár a közönség természetesen a szülinapos anyag dalainál mozdult be legjobban, Eddie külön megköszönte, hogy a friss tételt is nagy lelkesedés fogadta.
A bulit már az első percektől jellemezte egyfajta osztálytalálkozó jelleg, a hangulat pedig egyre forróbb lett, ahogy haladtunk előre a szettben olyan dalokkal, mint a Born to Expire címadója, az Enforcer, a Kingpin vagy a Stand For. A buli végén aztán Eddie szimplán csak annyit mondott be a mikrofonba, hogy jön az a dal, amire harminc éve vártok, és a Leeway talán legemblematikusabb témája, a Rise And Fall / Mark Of The Squealer persze hatalmasat is robban. Óriási üdvrivalgás fogadta a klasszikus bevezető témát, a rajongók pedig egymás után igyekeztek odaférni a mikrofonhoz, hogy Eddie-vel együtt üvölthessék az örökbecsű sorokat. A frontember az egész koncerten maximális nyugalommal tűrte az irányába néha kissé túláradó rajongói szeretetet, csak annyit kért egy ponton, hogy színpadmászás és ölelgetés közben vigyázzanak a nyakára, ugyanis egy évekkel ezelőtti baleset miatt még mindig csavarok tartják.
Valószínűleg az ő gyengébb fizikai állapota (tényleg ijesztően cingár az ürge) lehet az oka annak, hogy elég rövid programot játszanak a turnén, de azt gondolom, hogy a Dürer kistermét gyakorlatilag fullra töltő fanatikusoknak így is meghatározó élmény volt ez a buli. Igen erős volt persze a nosztalgia-faktor, de azt gondolom, egy harminc éve megjelent lemezt ünneplő turnén nincs is ezzel semmi gond. Főleg, ha egy olyan szimpatikus, a zene és közönsége felé maximális alázattal forduló fickó vezényli le mindezt, mint a koncert befejezte után egy perccel már a merch-pultban dedikáló Eddie Sutton.
Hozzászólások