Shock!

A Helloween a Pumpkins United átalakulás előtt is elég rendesen elboldogult, azt azonban tanítani lehetne és kellene, ahogy ezt az egészet levezényelték, illetve azóta is viszik tovább. A zenekar immáron a második lemez körét futja a megalétszámú felállásban, és miként az újabb magyar koncert minden pillanatából is valósággal üvöltött, legalább annyira imádják ezt az egészet ebben a formában, mint a közönség. Joggal: a sztori csodálatosan szolgáltat igazságot a negyvenéves jubileumot ünneplő csapat összes korszakának, ugyanakkor megtalálták a módját, hogy mindegyiken túlmutasson.

Külső, többé-kevésbé semleges – és ebből kifolyólag kissé felületes – szemlélőként nekem a Beast In Black az elején amolyan kétesélyes kifutású történetnek tűnt, miután Anton Kabanen kikerült a Battle Beastből. Molnár Máté miatt nyilván extrán drukkoltam nekik, de bevallom, sosem gondoltam volna, hogy mostanra ilyen magasra kapaszkodnak. Ráadásul nyilvánvalóan még távolról sem értek az út végére, bőven akadnak még náluk tartalékok a jövőre nézve is. Miként a hasonlóan dinamikusan előretörő bandák többségénél, a titok nyitját – nyilván a zene mellett, hiszen minden azzal kezdődik – náluk is abban látom, hogy roppant professzionálisan és tudatosan építkeznek, méghozzá egy hosszabb távú vízió mentén, a jelenlétük pedig gyakorlatilag folyamatos. A Sabaton meg a Powerwolf sem kezdte nagyon másként, és ugye ma már ők is arénákban meg fesztiválheadlinerként nyomulnak...

Antonékat már gyakorlatilag teli nézőtér figyelte, és a megjelentek jelentős része láthatóan tisztában is volt azzal, kiket lát. A Beast In Black ugyanakkor kissé nehéz helyzetben fordult rá erre a tagadhatatlanul baromi jó lehetőséget jelentő turnéra, Kasperi Heikkinen ugyanis pont a start előtt lépett ki, vagyis jelenleg egy gitárral nyomulnak. Nem irigyeltem őket, az ilyesmi roppant kellemetlen kényszerpálya, de a csapat zenéje szerencsére elég sűrű megszólalású ahhoz, hogy mindez ne jelentsen drámát, főleg a gitárhős típusú, boszorkányosan játszó Kabanennel a kormányrúdnál. Mindössze egyszer-kétszer éreztem úgy, hogy a szólók alatt kissé „kiürült" a dolog, de semmiképpen sem nevezném ezt zavarónak, idővel meg úgyis pótolják majd a távozott alapembert. Vagyis nagyon profin megugrották a nehézséget, és összességében is meggyőzően nyomultak.

Yannis Papadopoulos nem egy közönséghergelő, állványzatra mászó rock'n'roll vadállat, sokkal inkább egyfajta kimért teatralitás jellemzi, de eleve vonzza a tekinteteket ezzel a halálmadár kinézettel, úgyhogy eladta a show-t. Kabanen érthető módon inkább a gitározásra összpontosított, nem a színpadi akcióra, de Máté helyette is eleget mozgott. Bár igyekeztem megfelelően helyezkedni, a küzdőtér normál állójegyes részén sajnos messze nem szóltak ideálisan, de azért így is élvezhetőnek bizonyult a műsor. Ami a zenét illeti, a csapat dalai néhol – nyilván szándékoltan – túlpörgetett módon harsányak: sokszor mintha egy koffeintúladagolt Giorgio Moroder tolna bennük retrofuturista speed metalt, de ez az animés-videójátékos-popos beütés épp elég jellegzetes ahhoz, hogy bárkitől megkülönböztesse őket a színtéren. A Die By The Blade, a One Night In Tokyo vagy a záró No Surrender abszolút slágerek, ezen nincs mit vitázni. Máté kis köszöntőjét is remekül fogadta a közönség, és ugyan a Helloween táborának átlagéletkora a Beast In Blacké fölött van, biztosra veszem, hogy szereztek maguknak új híveket is ezen az estén.

Mint a bevezetőben, illetve a kiválóan sikerült új lemez, a Giants & Monsters ismertetőjében is leírtam, a Helloween Pumpkins United megújulása minden idők legjobban sikerült zenekari átrendeződései közé tartozik. És mindez élőben még arcbamászóbban jön le, a csapatról ugyanis üvölt, hogy ők is mennyire élvezik a koncertezést ebben a felállásban. Olyannyira parádésan működik ez a megoldás a két – és fél – frontemberrel, a három gitárral meg a különböző korszakos dalok cseppet sem papírformaszerű megosztásával a hangok között, hogy valójában nem is értem, miért nem elterjedtebb a színtéren az ilyesmi... Költségszinten persze egyértelmű, hogy nem kímélő jellegű a dolog, de mint az oldalra beforgatott arénakonfigurációs sold out bizonyította, csörög a kassza a másik oldalon is.

A Let Me Entertain You intró után színpadra robbanó, hétfős Helloween pedig mindent meg is tett azért, hogy igazolja a megalétszámú felállás létjogosultságát. Ebben a személyi összetételben gyakorlatilag bármit játszhatnak bármelyik érából, de a kezdést persze nem bízták a véletlenre a March Of Time-mal, és mire a középkorszakos The King For A 1000 Years nem teljes interpretációján át eljutottunk a Future Worldig, gyakorlatilag el is dőlt, merre billen majd a mérleg. Ezt a produkciót ugyanis egyszerűen lehetetlen nem széles vigyorral szemlélni, méghozzá elsősorban az emberi tényező miatt. Mert amúgy természetesen remek volt a tényleg arénaszintű, baromi profi fényjáték meg a dalonként változó ledfalas vetítősdi, remek volt a ritkábban játszott témákkal is megtűzdelt műsor, és egy Helloween szintjén az is alap, hogy vérprofi módon játszanak. De mindennek mégis az adja meg az extra töltést, ahogy végignézel rajtuk és látod, mennyire nem megjátszottak a hatalmas vigyorok, a vállveregetések, az összekacsintások a színpadon.

Mivel ez a szinte euforikus jókedv baromi ragadós, a nézőtéren sem tudod kivonni magadat a hatása alól, így azt kell mondanom, hogy a buli még az amúgy baromi erős idei koncertév eseményei közül is kiemelkedett. Tényleg mindennek megadták a módját, és mint említettem, igen impozánsan válogatták össze a szettet is. A két Keeper Of The Seven Keys nyilván igen nagy súllyal, egyenesen kilenc tétellel képviseltette magát, de azt hiszem, ezt ebben az esetben senki sem kéri ki magának. Ezek az albumok a '80-as évek legnagyobb árnyékot vető lemezei közé tartoznak, bármi működik róluk bárhol és bármikor, legyen szó a kötelező slágerekről vagy a megjelenésük óta szintén kötelező slágerekké avanzsált epikusabb tételekről. Ugyanakkor az Andi Deris fémjelezte korszak is hangsúlyos maradt a mai napig, és mivel a magam részéről én – már csak életkori okokból is – ezekben az években érkeztem, természetesen nem kell kétszer megkínálni az elementáris We Burnnel, a ráadásban előkapott Powerrel vagy az akusztikusban tolt In The Middle Of A Heartbeat részlettel. A Helloween valaha írt egyik legtökéletesebb melodikus slágerbombájával, a Hey Lord!-dal meg aztán főleg nem...

Annál is inkább, mert hiába egyesült újra Kai Hansen, Michael Weikath és Markus Grosskopf alaptandeme, hiába tért vissza a hangját valami egészen megdöbbentő módon a zeniten konzerváló Ihos JózseMichael Kiske, mostanra határozottan az a benyomásom, hogy valójában Deris a csapat igazi motorja. A lemezeken és a produkciós munkában betöltött kiemelt szerepe a színpadon is megvan, mintha ő adná a ritmust, ő vezetné az alakulatot. Amivel egyébként nem nő rá a produkcióra, és természetesen Kiske frontemberi érdemeit sem akarom kisebbíteni. Főleg, hogy ezek ketten láthatóan tényleg teljesen egy húron pendülnek, szinte standupos stílusban dobálják egymásnak a labdákat, és közben végig marha jókat röhögnek. Az említett akusztikus blokk láttán – a Heartbeat mellett az A Tale That Wasn't Right eleje fért bele így – az jutott eszembe, hogy egy komplett klubturné is zseniális lenne velük ebben a formában, és egészen biztosra veszem, hogy Andi meg Michael imádná a legjobban az egészet... A dalok megosztása is nagyon okos ebben a konstellációban, hogy Deris is nyomja a kiskés nótákat, meg Kiske is a deriseseket. Sokkal akciódúsabb, élőbb, lélegzőbb, lélekkel telítettebb így a program, mintha éránkénti etapokban adagolnák a számokat. És persze azt is rutinosan meg lehet oldani, ki mikor szusszan egy kicsit.

Ami a zenei részt illeti, Hansen, Weikath és Grosskopf mellett méltatlanul kevés szó esik a két 21. századi igazolásról. Egyfelől Dani Löble személyében atompontos és baromi erőteljes hajtóművük van, de nem merül ki ennyiben a dolog: esküszöm, hogy még a dobszólóját is élveztem a műsor vége felé. A másik háttérbe húzódó, de annál fontosabb alkatrész pedig Sascha Gerstner, akit nem neveznék a Helloween Richie Faulknerjének – eleve tök más az alaphelyzet is –, de a zenei szerepe hasonlóan alapvető, nélküle bizonyosan nem lenne ennyire olajozott a gépezet. Fazonra is nagyon rendben van ezzel a felcsapott frizurával meg a sci-fi gitárjaival, és játékával is bombabiztosan dolgozott Weiki meg Hansen alá.

Előbbi amúgy többnyire a szokásos fapofát hozta, de időnkénti tánclépéseiből azért lejött, hogy élvezi a dolgokat, Kai meg Kai, és kész. Természetesen ő is megkapta a maga főszerepét minden germán speed/power-nóta alapprototípusa, a Ride The Sky meg a Heavy Metal (Is The Law) erejéig. Azon mondjuk azért néztem egyet (az előző napi zólyomi buliról érkezett hírek fényében különösen), amikor a ráadáshoz közeledve közölte, hogy a maga részéről nem igazán kedveli ezt a kiemelt állójegyes megoldást, szóval akinek kedve tartja, ne foglalkozzon a kordonokkal, nyugodtan másszon át rajtuk és menjen előre... A nézők közül láthatóan nem is nagyon vette komolyan senki az ajánlatot, pedig a biztonságiak tényleg beengedték azt a maroknyi embert, aki megindult, ha nem is a kordonokon át, de oldalt. Kiss kollégával utóbb azért megállapítottuk, hogy egy ilyen kerítésmászós keringőfelhívás mondjuk Latin-Amerikában akár tömegszerencsétlenséggel is járhatna. Az meg teljesen másik témakör, hogy a jófejségen túl mennyire korrekt az ilyesmi a drágább belépőjegyet kicsengetőkkel szemben. Bár kétségtelen, hogy csak pár dal erejéig volt róla szó...

Az új albumról négy dalt játszottak, ezek közül a This Is Tokyo meg az übersláger A Little Is A Little Too Much tankönyvi módon gyalult, de a lemezen inkább csak alapjáratos Into The Sun ballada is kellemes pihenőnek bizonyult. A Universe (Gravity For Hearts) által kiváltott lelkesedés azonban mindegyiken túlmutatott, és nem lepne meg, ha ez az überfogós, briliánsan felépített gigász hosszabb távon is megragadna a szettben, annyira jó. De azért a legbrutálisabb ovációt persze az I Want Out, a ráadást felvezető, túltolt, de roppant hangulatos vetítéssel és látványelemekkel kísért Halloween, majd a fináléban hozott Eagle Fly Free és Dr. Stein eredményezte, utóbbi egy kis Keeper részlettel megfűszerezve. A hangzásról megint hallottam mindenfélét – a sima állórészen szerintem jobban szólt a cucc, mint elöl, a kiemeltben, de CD-minőségről azért sehol sem beszélhettünk. Viszont simán élvezhető volt.

Nem akarom önmagamat ismételni, de tényleg egészen valószínűtlenül oldott, vidám, felhőtlen, ugyanakkor mindenféle lélektelen cinizmust mellőzően vérprofi koncertet adott a Helloween ezen a vasárnap estén az Arénában. Az utóbbi évek egyik legjobb bulija volt ez.

Fotó: Bertli Zoli (Helloween), Varga László (Beast In Black – a RockStation szíves engedélyével)