Shock!

A Nagy Mexikói Boszorkánymester fura egy szerzet. Egy vágóhídon nőtt fel, és egy akváriumban végzi - élt tíz évet. Illetve, ki tudja azt egy boszorkánymester esetében megmondani előre, lehet, hogy két, vagy tizenkét év múlva nagy vidáman visszatér majd a halálból. Egyelőre azonban az a biztos, hogy a Grand Mexican Warlock két koncerten búcsúzik kitartó közönségétől, egy budapestin és egy vidékin. Na, ez utóbbi került megrendezésre Kecskeméten, egy kicsi klubhelyszínen, amit évtizedekkel ezelőtt talán még krumplispincének használtak a derék alföldiek, de már jó huszonhat éve (!) itt működik a Kilele Music Cafe elnevezésű műintézmény, amit azonban a városban senki sem ezen a néven említ, hanem úgy, hogy Amstel. Ami pedig már nem is csak a legrégebbi fellépőhely a Hírös Városban, hanem a kisebb rockzenekarok számára kábé az egyetlen is, mióta bedőlt a TEKA, ami amúgy másfél évvel ezelőtt országos ismeretségre tett szert annak köszönhetően, hogy itt tartotta majdnem betiltott sátánista szeánszát az Apey & The Pea istenkáromló galerije.

De itt most nem ők nyitottak, hanem az ék elnevezésű formáció, amiről én korábban leginkább csak annyit tudtam, hogy az a Lee Olivér a frontember, aki amúgy a Trillionban együtt zenél Szabó Laccal és Mohácsi Matyival. Az ék zenéje egyáltalában nem olyan egyszerű, mint a faék, sokkal inkább intuitív, megcsavart rockzene, aminek általános jellemzője, hogy előszeretettel vált nyugis, szellős elbambulásból dühödt hangorkánba, majd vissza. Hasonlóan tesz Olivér hangja is, ami ha kell, lágyan andalít, ha meg olyanja van, üvölt egy nagyobbat – bár a finomabb hangulat talán jobban áll nekik egy fokkal. Nem nyeretlen kétévesek egyébiránt, már két stúdiólemezük is van, és rutinosan is vezették le a rendelkezésükre álló, nem is rövid időt a meglehetősen elismerően bólogató publikum előtt. A mexikóiak elé tökéletesen illettek, örültem is, hogy időben érkeztem.

Aztán jött a Grand Mexican Warlock, és Undos már a koncert legelején megfenyegetett minket, hogy itten bő egy és háromnegyed órás hangversenyre kell ám felkészíteni az idegrendszerünket, ami végül még több is lett ennél, hála a túlzás nélkül szenzációs hangulatnak. A GMW tagsága már a nyitó Dawn (és igen, a Duskkal zártak) végeztével elégedetten szólt át egymásnak, hogy ez jó hangos lesz, megerősíthetem, a második sorban állva valóban az volt. De nem is csak hangos, hanem jó arányos is, egyedül Zoli hangja volt először kicsit halkabb a kelleténél, de aztán ez is szépen meggyógyult, legkésőbb a Fragmentsre, ami a harmadik-negyedik lehetett a sorban. Érdekes koncepciót választottak amúgy Szabó Laciék, mivel az első lemez néhány dalával indítottak, és azokkal is zártak, a kettes és hármas album szerzeményei pedig egymás után szoros rendben a koncert közepét jelentették.

De itt most nem is az volt a lényeg, hogy mennyire játszott velünk a Birds In Cage, hogy pulzált a Main Stage, vagy mekkorát ütött az arcunkba a We Disappear – a hangsúly itt azon volt, hogy mindenki tudta, ezek hatan itt most éppen elbúcsúznak tőlünk. Az egésznek mégsem volt siratóének jellege, a legkevésbé sem, inkább a tagság nagy része kábé végigvigyorogta a koncertet, jól érezhetően felszabadultan, tényleg örömmel zenéltek. És ez természetesen átragadt a mélyen tisztelt publikumra is, de annyira, hogy már a második dal után, amikor is Undos megkérdezte a jelenlévőket, hogy tetszik a zenekar, valaki bekiabálta, hogy „Kevés a kínai!" – utalva ezzel Lee Olivérre, az ék énekes/gitárosára, aki ugye félig az. Nagy Dávid talán még két számmal később is ezen röhögött, miközben amúgy olyanokat ütött, hogy attól kódultunk.

De Undos is már a negyedik dal magasságában elköszönt a közönségtől, megköszönve a részvételt, aztán még néhányszor, volt poénos „vidékizés", szóval igazán bensőséges volt a légkör. Olyannyira, hogy még a legvégén sem hittük el, hogy akkor tényleg ennyi volt a móka mára, és hát a kitartó taps után persze nem is jöhettek le ráadás nélkül, így aztán megkaptuk még a Constellationst, hogy mindenki végképp elégedetten kelhessen útra hazafelé. Számomra külön öröm volt, hogy Mihály Gergő barátom az Angertea-ből szintén részt vett az eseményen (mármint nézőként), úgyhogy tényleg nincs egy rossz szavam se. Ég veled, Boszorkánymester, baromira fogsz hiányozni, de elbúcsúzni csak így szabad!

Fotó: Fakan Csaba