Shock!

Sokat kellett várnunk az első hazai Godsmack-koncertre, ráadásul a tavaly novemberre meghirdetett fellépést sajnos halasztania is kellett a zenekarnak, miután a gitáros Tony Rombola fia váratlanul elhunyt. Roppant kevés az a pár hónap egy ilyen tragédia után, de a szekérnek haladnia kell, a szerződések kötnek, talpra kell állni és menni tovább, a zenélés a színpadon pedig meg vélhetően ad annyi erőt Rombolának, hogy folytassa a küzdelmet. A koncert mindenesetre nem hagyott maga után kívánnivalót.

Az Új-Zélandról érkezett Like A Stormról előzetesen direkt minimális infót szereztem be, adtam egy esélyt nekik. Az imponzáns színpadi díszlettel (és mint később kiderült, hangszerként is funkcionáltak a csontvázak) érkező brigád nem mondható kezdőnek, hiszen 2005 óta űzik az ipart. A négy tagból hárman tesók, de ez az információ igazából nem is lényeges, főleg, hogy jórészt a frontember, Chris Brooks vitte el a hátán a produkciót. A Godsmack elé tökéletesen passzoló, jobb híján modern metalként aposztrofálható zenéjük megfelelt a kor igényeinek, ahol kellett, zúzós és ahol kellett, dallamos volt, egy klipes dalra, a Love The Way You Hate Me-re fel is figyeltem, amelyben a csontváz-didgeridoo-t is használták. A közönség egy része vette a lapot, örültek a srácoknak, a srácok örültek a közönségnek, mindenki örült. A jó ég tudja, mikor vetődnek erre újra, addig mi kipipálhattuk, hogy láthattunk egy „egzotikus helyről" érkezett zenekart, ők meg kipipálhatták, hogy játszhattak egy „egzotikus helyen".

A Godsmack nem nagyon tud tévedni, és ezt előre borítékoltam. Aztán borítékoltam a koncert közben is, annak ellenére, hogy borzasztóan zavart, hogy nagyrészt az előttem állók tarkóját láttam (vagy seggeket, mert a bárpult melletti padokon kábé mindenki állt már, érthető okokból). Persze erre én sem tudok jobb tanácsot adni, mint amit kaptam az este folyamán: „Akkor csak hallgasd!"

Valahol van abban valami ironikus, hogy egy 1995-ben alakult, nagyjából húsz éve világsikerű zenekar 2019-ben játszik először nálunk, és hát minden tag bőven ötvenes, tehát az első gondolatom az volt, amikor színpadra léptek, hogy basszátok meg, de öregek vagytok ti is. Aztán vigyorogtam egy jót. De tegyük hozzá a srácok mentségére, hogy soha nem vitték túlzásba az európai koncertezést, sőt. Tehát ha úgy nézzük, örüljünk EGYÁLTALÁN, hogy megcsíptünk egy hazai koncertet, és nem arénás, hanem klubkörülmények között láthattuk őket, ami sokkal intimebbé, emberibbé tette a fellépést. Sully Erna mondjuk klasszul öregszik, sármos most is, Tony Rombola eleve középkorú matekszakos tanárra emlékeztető külsejét értelemszerűen alaposan meg is rogyasztotta az elmúlt időszak, Robbie Merrill hiába 55, egy tízest simán letagadhat, az ezer helyen doboló Shannon Larkin pedig hiába 35 kiló, egy állat, de tényleg. Külön élmény volt csak az ő széles mozdulatait bámulni, nem is értem, hogy van ennyi totálisan felesleges energiája estéről-estére csak arra, hogy látványosan doboljon.

Hálistennek a fényekkel sem spóroltak, és ugyan semmi csicsamicsa és gigantikus látványt nem pakoltak a színpadra a két-két ledcsíkon kívül, azért klasszul odatették magukat a fényesek is, én meg bírom az ilyesmit – kivéve, ha szembestroboszkópoznak, de ez sajnos trend lett mostanában. A hangzás állítólag a keverő körül nem volt rossz, én akármerre mentem (oldalt, hátul), aránytalannak éreztem, kevés volt a gitár, és hát ezekhez a témákhoz azért jobban esett volna, ha kellemesebben megdörren a cucc. De legalább a fülem nem csengett koncert után.

Ennyi év kihagyás (?) után tényleg nem lehet mindenki kedvére tenni a setlisttel, ezért csemegézés helyett maradtak a nagyágyúk (I Stand Alone, Voodoo, Awake, 1000hp satöbbi), amikre hálásan reagált a közönség. Illetve a közönség az elejétől tényleg elképesztően odatette magát, amit Sullyék azonnal le is vettek, és meg is háláltak. Igazából nem értem, hogy ennyi év éheztetés után miért raknak feldolgozást (Come Together) a programba, ami helyett tényleg bármi mást szívesebben meghallgatnék, ami saját. Megvolt a meghatódós rész is az Under Your Scars előtt/közben, amikor az elmúlt években elvesztett zenészbarátokra emlékeztek, illetve Erna egy alapítványt említett, a Scars Foundationt, amelyet különféle függőséggel küzdő emberek megsegítésére hoznak létre, és remélhetőleg hathatós segítség lesz a mentális gondokkal küzdők számára.

A teltházas Barba Negra klub csak a nagyon magas embereknek nyújt kellemes élményt, azt a csontot meg számos alkalommal megrágtuk és kiköptük, hogy nincs és nem is lesz PeCsa-méretű hely a fővárosban, ahol koncerteket lehetne tartani. Ez van, majd a szabadtéri helyeken kevésbé fogunk nyomorogni, de a Godsmack így is jött és nyert, az meg hátha nem csak a szokásos lózung tőlük, hogy visszajönnek hamar. Jöjjenek, a fentebb említett szabadtéri helyek valemelyikén szívesen újráznék belőlük.