Shock!

Az a helyzet, hogy egy Cannibal Corpse-buli még mindig eseményszámba megy, amin muszáj részt venni. Mindez bizonyos esetekben csupán kívánság marad: a két évvel ezelőtti randevút történetesen Simon Le Bon és a Duran Duran hiúsította meg – egy napra szerveztek műfajilag egymástól a lehető legtávolabb álló, de engem speciel kimondottan érdeklő koncerteket, és úgy alakult, hogy a '80-as évek popcsászárai győztek. Szóval nem volt kérdés, hogy következő adandó alkalommal, ha erre járnak Cannibalék, MENNI KELL.

Hiába igyekeztem, a számomra érdektelen előzenekarokat sem sikerült lekésni, még úgy sem, hogy társaságunk egyik tagja otthon felejtette a belépőjét. Így aztán végül egy rövid kitérő után értünk a Club 202-be, viszont az Aeonból a koncert utolsó negyedét még így is pont elcsíptük.

Mindez pont elég volt ahhoz, hogy megállapítsuk, ez a svéd old-school death-light zenekar soha nem fog kitörni az előzenekari pozícióból. Nem volt vészes a zenéjük, de igazából túlságosan izgalmas sem, egynek elment, de semmi több. Néhány tipikus - és igazság szerint ezerszer lerágott - riff hallatán persze elégedetten mosolyogtam, de soha az életben nem fog eszembe jutni, hogy bármit is meghallgassak tőlük.

Ez az utánuk következő Revocationre is áll, sőt. Számomra ők még kevésbé voltak meggyőzőek, noha a közönség jó része elégedetten nézte a műsorukat. Annak ellenére, hogy a zenekar 2000 óta létezik, határozottan az a benyomásom támadt, mintha a mai napig képtelenek lennének eldönteni, igazából mit is szeretnének játszani. Nem éreztem egységesnek a zenét, sőt, körülhatárolhatónak sem: death, thrash, deathcore, de még a végén klasszikus ikergitáros heavy metal is belefért a dalaikba, hol dallamosabb, hol kevésbé dallamos vokálmegoldásokkal. Amerikai zenekar lévén betöltötték a színpadot, és a közönséget is meggyőzték, de én a végén már vártam, hogy befejezzék műsorukat.

Jó ideje úton-útfélen hangoztatom, hogy a Cannibal Corpse a death metal Slayere. És nemcsak azért, mert olykor kimondottan slayeres riffeket építenek be a zenéjükbe, hanem mert hasonló energiákat mozgatnak meg, mint Kerry Kingék, csak némelyest más köntösbe csomagolva, bizonyos szemszögből figyelve durvább, brutálisabb formában. Kívülről szemlélve, Vincénket idézve „kortárs avantgarde művészetnek" is lehet nevezni, amit előadnak, mert ha egy-két percig belenézel bármilyen Cannibal Corpse-koncertfelvételbe, van benne valami teljesen hipnotikus, ahogy azokat a mélyen őrlő riffeket hozza Pat O'Brien és Rob Barrett, köztük Alex Webster és Paul Mazurkiewicz elementáris erővel kevert rafináltsággal nyomja az alapokat, és az egyre szürreálisabb testalkatot öltő Corpsegrinder úr egyetlen, de annál meggyőzőbb hangon hörög 18-as karikát igénylő horror-szövegeket. Természetesen mindezt a lehető legstatikusabban, egy helyben állva, standard fejrázással, amitől mégis azt érzed, ennél a színpadképnél egyszerűen nem szükséges több vagy tőle gyökeresen eltérően bármi más.

A színpadon történtekről ezzel nagyjából mindent el is mondtam, Fisher egyébként sem egy kommunikatív fajta, igaz, ha néha megszólalt, mindenkinek feltűnhetett, hogy lassan a beszédhangja sínyli meg az énektechnikáját. De nem is azért jöttünk, hogy Adam Lambertként betöltse a színpadot és a tenyeréből egyen a Club 202-t igen szép számban megtöltő közönség, hanem a pusztító, mindent elsöprő, maga alá temető pőre energia miatt. Nehéz körülírni, milyen elementáris hatást kelt bármelyik, a koncertprogramba beválogatott Cannibal Corpse-dal, noha aznap este a setlistet nem teljesen az én szájízem szerint állították össze. Szívesen meghallgattam volna pluszban még néhány légkalapácsként funkcionáló melódiát, mint például a programban helyet kapó és az azonnal magával ragadó Evisceration Plague vagy a Scourge Of Iron.

Természetesen az olyan romantikus tételek sem maradhattak ki, mint a Fucked With A Knife, az I Cum Blood vagy a zenekar egyik első számú, ikonikussá vált slágere, a Hammer Smashed Face. Az új lemezt nem erőltették agyon, pedig rokonszenves számokat írtak az A Skeletal Domainre is, de egyébként mindegy is, hiszen így is gigantikus betontömbként zuhantak ránk Pat és Rob keze alól a riffek. O'Brient egyébként nem győzöm eleget dicsérni, gördülékeny szólómunkája és precíz játéka tanítanivaló, és ugye néhány éve a Slayer beugrósaként is bizonyított egy kicsivel több ember előtt.

A közönség a circle pittől kezdve aránylag bőséges repertoárral szórakoztatta saját magát, noha fentről nézve utóbbiról leginkább a párhuzam ugrott be, amikor egy kínosabb lagziban a saturészeg vendégsereg elmaradhatatlan vonatozásba kezd. De Corpsegrinderék felhőtlen szórakozást nyújtottak, és természetesen ha legközelebb erre járnak, akkor is kötelező programként írom majd be a naptárba a koncertjük megtekintését.