Shock!

Soha nem éreztem még ennyire igaznak, mint mostanában: a jó zene fő ismérve az, hogy élőben meg tud győzni, és ez teljességgel műfajfüggetlen. Nem véletlen, hogy a legkülönfélébb stílusú csapatokat tudom élvezettel megnézni, és ez ilyenkor nyáron különösen igaz. Se szeri, se száma a koncerteknek, amiket idén meglátogattam, legyen szó hazai vagy külföldi, ismertebb vagy full underground előadóról. Bármit is magyaráz Oravecz Zolika a mai koncertek statikusságáról, ha látom, hogy a színpadon tényleg odateszi magát a banda, kilóra meg vagyok véve. Emellett persze nem lehet elégszer elmondani, hogy kész előadást néz ilyenkor az ember, mint ahogy a színházban is – így lesz profi a történet.

Mindezt csak azért említem meg, mert ma már a jó zene egész egyszerűen nem elég – sőt, ha belegondolunk, soha nem is volt. Valami plusz mindig kellett: egy vagy akár több markáns frontember (tökmindegy, melyik poszton), egyedi koncepció, extra lendület satöbbi – bármi, ami kettőnél több embert képes megmozgatni. Nos, a divideD hasonlóképpen gondolkodhatott, hiszen a fogós zene mellett komoly szerepe van a külsőségeknek is: ahogy azt az A&R rovatban már megfogalmaztuk, baromi jól kitalálták a cyber-scifi-képregényes, tehát full geek látványvilág, amire a mai fiatalság és középkorúság annyira fogékony. Remélhetőleg tehát nyitott kapukat dönget a csapat, amit a minél gyakrabb koncertezés csak előrelendíthet – én legalábbis érkezéskor úgy voltam vele, hogy egy olyan zenekar, amely a nyitónótához az ikonikus Kirk kapitány-gyíkember verekedést vetíti a háttérben, bármit csinál a rendelkezésre álló időben, csakis pozitív értékelést kaphat, még akkor is, ha összevissza hamisan játszanak. Persze erről szó sem volt, hiszen a dalok élőben, full zenekaros felállással és némi háttérmankóval baromi jól működnek, és biztos vagyok benne, hogy még ennél is jobban működnének klubban is. Emellett persze a headliner elé is remekül illettek, noha alapvetően más stílusban mozognak.

Annak oka, hogy a két banda jól összeillett, valószínűleg az Arch Enemy fogósságában keresendő. Még a korai, acsarkodósabb death metalos éránál is tetten érhető ez (mármint a dalközpontú felfogás), az evolúció pedig teljesen logikus, még a lemezek felületes hallgatása is világossá teszi, miben is gondolkodott eredetileg Michael Amott, és hová fejlődött mindez. Ő maga pedig sosem csinált mást, mint önmagát adta: gitározása gyakorlatilag semmiben sem különbözik attól, mint amit a Spiritual Beggarsban tol, pusztán a körítés más – pont ettől zseniális az arc (ennyit arról, hogy a Beggars az „igazi", az Arch Enemy meg „megélhetési"). És ezt összekombinálni egy Jeff Loomis-kaliberű társsal simán új szintre emelheti a dolgot – így is történt. Gyakorlatilag Jeff első bevijjantásától ezer pontos volt a buli, és bármilyen nótát toltak is, lett légyen az akár egy kevésbé ütős tétel (ez persze nézőpont kérdése, de valljuk be, az Arch Enemy zenéjét nem a változatossága miatt szerethetjük), a két faszi összhangja mindent elvitt a hátán. Parasztvakítás ide vagy oda, amit ketten összegitároztak, az maga volt a 2016-os heavy metal, sőt, inkább Heavy Metal. És persze az egységes, kimondottan tiszteletet parancsoló kiállás is csak rátett erre, nem is beszélve Alissa White-Gluz karizmájáról – ahogy tehát fentebb említettem, ez egy fullos, profi és ütős csomag, amit ezen alkalom után bárhol, bármikor megnézek magam is.

Alissa egyébként valahogy változatosabban hozza az amúgy kissé egysíkú énektémákat, tehát legközelebb mindenképp érdemes lenne jobban kiaknázni a képességeit lemezen is. Nem szívesen jövök folyton a Jinjerrel, de valami hasonló kombinációt itt is el tudnék képzelni, mert az amúgy fasza dalokat baromi jól fel lehetne dobni néhány dallamosabb témával is, amiket a csaj nyilván csont nélkül tudna hozni, pláne némi extra durvítással vagy csavarral megtoldva, ami mindenképpen feldobná az amúgy kissé tényleg homogén Arch Enemy stílust. Megismétlem ugyanakkor, hogy élőben minden nóta sütött, ütött és pusztított – Polgár kolléga trolkodott ugyan kicsit, hogy „16 perc után baromi unalmas", de leoltottam: én, aki metalhead karrierem során minimális időt töltöttem Arch Enemy-hallgatással, a színpad elé szögeződtem, és csak néztem ki a fejemből, hogy most mi van. Igaz ugyan, hogy az első tika-tikát is tartalmazó tétel csak jó félóra után érkezett, érdemes lett volna kicsit jobban szétszórni ezeket a műsorban, de nyilvánvalóan a törzsközönség preferenciája a kibicek elé helyezendő. Amely amúgy szép számban képviseltette magát a Trackben, ez pedig jó egy évvel az utolsó önálló hazai buli után kissé még meglepő is volt – ennek megfelelően a hangulatra sem lehetett panasz, mindez pedig a jó idővel kombinálva (pedig reggel még csúnyán esett) gyakorlatilag tökéletes metal estet eredményezett egy stresszes szerda levezetéseként.

Egy szó mint száz: másnap is elmentem volna, holnap is elmennék. Na jó, azért a kék hajszínt (még) nem vállalom be. (Csak érdekességképp: szakmai forrásból hallottam, hogy egy autentikus Alissa-frizu kábé 60 ezer forintból oldható meg.)

Fotó: Barba Negra