Shock!

Hat évtizednyi folyamatos karrier és világsiker a könnyűzenében, ráadásul nagy szakítások, leállások, újraindulások, botrányok és tragikus halálesetek nélkül – kevesen mondhatják el, hogy ezt sikerült teljesíteniük, pláne úgy, hogy a munkásságukról se múlt időben, sem pedig feltételes módban ne kelljen beszélnünk, és a Scorpions pontosan ezen kevesek közé tartozik. Abban persze ők sem kivételek, hogy az igazi csúcskorszakon már rég túl vannak, a Don't Stop At The Top című számuk után pedig még a világsiker egy újabb fokozata ellenére sem az következett, amit abban gondoltak, és a tömegízlés változására szánt reakciójuk is ballépés lett (noha az Eye II Eye pop/rockos megközelítése nekik is lehetett volna olyan jó húzás, mint a hallgatásakor mindig eszembe jutó Queennek).

A lényeg viszont, hogy még mindig itt vannak velünk, néha kimagasló (Humanity Hour I. kritika linkje), máskor „csak" átlagon felüli lemezeket alkotva, fáradhatatlanul koncertezve nálunk is rendszeres visszatérőként. A nagy jubileumhoz pedig nemcsak a ma este hozzánk is eljutó turné és valamikor a közeljövőben egy életrajzi ihletésű film jár, hanem legelső lemezük, az 1972-es Lonesome Crow újrakevert változata is. Ez ugyan a megjelenésekor nemhogy a csúcsra jutáshoz, de még a nagy áttöréshez is kevés volt, mégsem csak egyszerűen az életkora miatt van helye ebben a rovatban, hanem mert jó tükre annak is, honnan és hogyan indultak el az útjukon.

A zeneileg igencsak konzervatív Németországban a rock′n′roll csak kerülőutakon tudott elindulni hódító útjára: részben az ott állomásozó amerikai és angol katonáknak köszönhetően, részben pedig a közép- és rövidhullámon ott is fogható rádióállomásokon keresztül. Itt hallhatta egy Hannover szomszédságában, Sarstedtben élő fiú, Rudolf Schenker is az angolszász országok első világslágereit. Schenker: „Hetente egyszer apukám elvitte anyukámat táncolni. Ezeknek az estéknek már napokkal korábban örültem, hisz ez csak egyet jelenthetett: rádióra fel! A rádió egy egészen új világra nyitott ajtót nekem. Egy olyan világra, amelynek semmi, de semmi köze nem volt ahhoz a poros kispolgári környezethez, amelyből származtam. Minél több számot hallottam, annál jobban feltűnt nekem, hogy mennyire titokzatos hangszer a gitár. Buddy Holly, Eddie Cochran – mind gitárral álltak ki, mintha csak azt akarták volna mondani: látjátok, ti unalmas trottyok?! Ez itt a szabadság! És ezt akartam én is – minden akartam lenni, csak rémes nyárspolgár nem." Igaz, a tizenhatodik születésnapjára kapott gitárral még nem boldogult túl könnyen, és inkább ismét a focihoz fordult – csak amikor erősáramú villanyszerelőnek kezdett tanulni, akkor került ismét a zene a látókörébe: „A Scorpions kezdeti időszakában a műszaki ismereteim már több koncertünkön is megmentettek minket, mikor még gyorsan megforrasztottam a hangszóró membránját, vagy át tudtam nézni a berendezéseket. De értelemszerűen nem ez volt a dolog célja. Az első évben szinte végig a műhelyben voltam, és halálra untam magam. Hogy egy kicsit kirángassam magam ebből a szörnyű agypusztulásból, egy kis gitárt készítettem rézdrótból, és egy kis rock'n'roll koncertet tartottam a kollégáimnak."

1965 tavaszán aztán ismét előkerült a gitár a szekrényből, amihez Hollandiából rendelt távoktatásos tananyagot. Hamarosan társakat is talált maga köré, miután a templomban, ahol édesanyja énekelt, az egyik kórustag fia már többször is próbált a pincében. Hozzájuk csatlakozott először, de nekik nem voltak komolyabb ambícióik, így végül egy szintén gitározni tudó osztálytársával és Wolfgang Dziony dobossal alakította meg a rövid ideig névtelen – illetve így, „Noname", „Nameless" vagy „Namenslos" formában emlegetett – zenekart, ami viszont még ugyanabban az évben Dziony javaslatára a Scorpions nevet vette fel. A feldolgozásokkal útnak induló csapat hamarosan ismertté vált Hannoverben és környékén, ahol vendéglőkben és kultúrházakban léptek fel: „Még jól emlékszem az első turnébuszunkra. Pirossal felfestettük rá, hogy Nobody is perfect, meg azt, hogy LSD, noha akkor még nem is tudtuk, hogy az micsoda. De nem számított. Fel akartunk tűnni és megbotránkoztatni az embereket, ez pedig sikerült."

Hasonló élményekkel és módon indult zenészi útjára hannoveri kortársa, Klaus Meine is, aki 9 éves korától kezdve szívesen énekelt a családi eseményeken, majd 12 évesen gitárt vett a kezébe, később pedig a Beatles és a Stones rajongója volt. Ő a középiskolai pályaválasztásnál a dekoratőr képzés mellett döntött, de Schenkerhez hasonlóan inkább a zene érdekelte, és szintén talált ehhez megfelelő közeget. Egyik iskolatársa vitte el a Shamrocks nevű zenekar próbatermébe, akik főleg Shadows-számokat játszottak. Először csak együtt zenélgetett velük, amíg egy napon az énekes nem jelent meg – később viszont kiderült, hogy azért, mert a többiek kirakták, hogy ő léphessen a helyére. A közös karrier azonban egyből névváltoztatással is indult, miután Skóciában is létezett egy együttes ilyen névvel, akik pont ugyanazon a napon kezdték meg a fellépéseiket Hannoverben, amikor ők is színpadra álltak – sokan pedig nem arra a Shamrocks-ra mentek el, amire szerettek volna. Így utána Mushroomsként játszottak tovább, időközben már saját számokat is. A keretek viszont megmaradtak teljesen amatőrnek: a fellépésekből a legtöbbször csak vacsorára futotta, és olyan fesztivál is akadt – amit egyébként a Scorpions nyert meg –, ahol a tagok egy-egy kis cserépkaktuszt kaptak harmadik díjként.

Mindeközben Rudolf akkor még csak 9 éves öccsének is hamar megmutatkoztak a képességei, mikor a nagy tesó próbált neki valami hasznos elfoglaltságot találni: „Figyelj csak, mondtam Michaelnek, és a kezébe nyomtam a gitáromat: most suliba megyek. Már a megfelelő helyre tekertem neked a magnón a szalagot: a Shadowstól az FBI-ra. Ez egy instrumentális szám, és egész egyszerű. Hallgasd meg, és próbáld meg te is eljátszani. Mikor este hazaértem, és Michael bemutatta, amit egész nap gyakorolt, szóhoz se jutottam. Az öcsém ugyan nem talált el minden hangot, de olyan érzéssel játszott, hogy még a szüleim is tiszta szívből megtapsolták. Őstehetség volt, és a legjobb az egészben az volt, hogy még tetszett is neki a dolog. Kértem egy új gitárt édesapámtól, egy Höfnert, az öcsém pedig megkapta az én régi hangszeremet." Akkoriban viszont még csak a szobában játszottak együtt, zenekarként nem – a kisebbik Schenker egy Cry nevű zenekarban lépett fel hasonlóan ifjú zenészekkel, és a korukat még azzal is hangsúlyozták, hogy hálóingben és főkötőben álltak színpadra.

A Mushrooms 1968-ban feloszlott, mert a tagoknak a mindennapi életük – munka, család – fontosabb volt, Klaus pedig bevonult katonának. Ez idő alatt is sokat járt viszont a már ismerős Rudolf bandájának a koncertjeire, ahol hamarosan ajánlatot is kapott énekesként Michael akkori zenekarában, a Copernicusban. A két csapat ugyanazt a próbatermet használta, így Schenker nemcsak az öcsi fejlődéséről, de Meine teljesítményéről is meggyőződhetett. 1969-ben aztán, amikor a másodgitáros drogproblémák miatt távozott, Michael került a helyére. Ugyanezen év szilveszterén pedig, amikor a lagelheimi Beat Club ismét közös fellépésre adott alkalmat, nem kellett sokat győzködni az énekest, hogy csatlakozzon hozzájuk.

A Meine-Schnenker-Schenker-Dziony felállást basszusgitáron az 1968-ban csatlakozott Lothar Heimberg egészítette ki, így minden megvolt, hogy egy újabb szintre lépjenek: vendéglők és kultúrházak helyett már rendes klubokban játszottak, és nekikezdtek a saját dalok írásának is, amelyek aztán a Lonesome Crow-ra is felkerültek. A kezdők diszkrét bája azonban itt is még megmutatkozott. Schenker: „Akinek volt valami ötlete, bedobta a közösbe, egy másikunk aztán visszadobta a labdát neki, és a végén így alakultak ki a dalaink. Mivel mindegyikünk többé-kevésbé benne mindegyikben, még ha csak a puszta jelenlétével is, egyenlő arányt jelentettünk be a szerzői jogi hivatalnál. Klaus nem volt túl jó angolból, így mindig fogott egy kis szótárt, és megpróbálta valahogy az előzőleg németül megírt szövegeit angolra lefordítani. Az eredményt elvitte az amerikai katona haverjaihoz, és megkérdezte, hogy ezt szokták-e egyáltalán így mondani. Ezek az első próbálkozásai elég érdekesen hangzottak, de az egész hatalmas örömet okozott nekünk."

A számok megírását egy különleges felkérés is inspirálta: a Das kalte Paradies („Hideg éden") című filmhez három dalt is kértek tőlük. Ennek témája a drogfüggőség volt, ami sokat elárul az olyan számok hangulatáról, mint az I'm Going Mad, amit szintén ehhez a filmhez írtak. Már csak az kellett, hogy mindez eljusson a fellépéseken kívül is a hallgatósághoz, de erre is meglett a lehetőség. 1971-ben egy hannoveri fesztiválon először kizárták őket, mert túl hosszan játszottak, ám végül aztán megkapták az első helyet, ami egy lemezszerződéssel járt egy osnabrücki stúdióban. A nagy remények azonban hamar szertefoszlottak. Meine: „Becsengettünk, és egy fickó jött ki papucsban. Mondta, hogy most fontos üzleti megbeszélése van, jöjjünk vissza három órával később. Ezt az időt egy kocsmában töltöttük, de később kiderült, hogy nem is volt megbeszélése, csak Muhammad Ali meccsét nézte a tévében. A hely egy egyszerű pinceklub volt bárpulttal. Amikor az I'm Going Madben a sikolyom jött, az összes berendezés kiakadt tőle. Mondta a felvételvezető: figyelj, Klaus, ne terheld túl, hajolj át a bárpulton és sikolts a sarokba! Akkor is ez történt, majd még akkor is, amikor a bár mögé bújtam el... végül a bár mögött egy üres szemetesvödörbe kellett sikoltanom."

A felszereltségről sokat elárult az is, hogy a csapat bárhol kapható visszhangberendezését nem is ismerte a tulaj, ott írta fel a cikkszámát. Miután Schenkerék rájöttek, hogy itt nem juthatnak sokra, inkább maguk raktak össze egy demót, amit Rudolf elvitt Hamburgba. Az ottani Star stúdióban, ahol előtte már a Kraftwerk is vett fel lemezt, Conny Plank látott bennük fantáziát, és nemcsak a produceri teendőket vállalta fel, hanem kiadót is keresett nekik. Igaz, ő is csak bizonyos határig hitt a bandában. Meine: „Amikor azt mondtam, hogy a Scorpions egy nap majd Angliában fog játszani, csak mosolygott, és azt mondta: nincs esélyetek. Annyi jó zenész van ott, sose juttok odáig. Felejtsétek el." A Metronome-nak elnyerték a tetszését a hallottak, és ennek új cége, a Brain adta ki a Lonesome Crow-t, ami más szempontból is még magán viselte a kezdeti szárnypróbálgatások jellemzőit. Schenker: „Amikor elkezdtem a fotózás iránt érdeklődni, rendeltem az Államokból egy oktatócsomagot, amelyet a tíz legjobb amerikai fotós állított össze. Ezzel a tudással mindjárt fotózni is tudtam azokat a csapatokat, akiket némi mellékjövedelemként a fellépéseikre szállítottam. A Scorpions első hivatalos fotóit is én készítettem. Volt egy állványom és egy önkioldós kamerám. A srácok felsorakoztak, az én helyemet meg szabadon hagyták, lenyomtam a gombot, majd a helyemre rohantam. A Lonesome Crow-ra majdnem minden kép így készült."

Az album hét számára kétféle stílus és hangulat jellemző: a középtempónál némileg gyorsabb, de keménység helyett inkább a dzsessz ritmikáját felhasználó progresszív témák (It All Depends, Action), illetve a pszichedelikus merengések (In Search Of The Peace Mind, Inheritance). De ezek akár egy dalban is képesek keveredni (Leave Me), a 13 percnél is hosszabb záró címadó pedig kicsit összegzése, újra felidézése az előtte hallottaknak, anélkül, hogy bármelyik témát újra előszedné. Az egész lemezen érezhető, miről is szól a film, amihez készültek a dalok, ez a keményebb, földhöz ragadtabb témaválasztás pedig sokat már önmagában sokat tesz azért, hogy a németeknél akkor divatos krautrock skatulyájából ki tudjanak törni. A már akkor is tipikusan schenkeri gitárfutamok az új idők új dallamaiba is jól illenek, és még ha Meine nem is talál még rá teljesen önmagára, az ő útkeresése sem vitte el rossz irányba a produkciót. Érdekes, hogy a későbbi lemezeken teljesen más stílusban alkotó Uli Roth zsánere is sok dalban előrevetül – a magányos varjútól a sárga holló nincs túl messze rendszertanilag.

A lemez jó kritikákat kapott ugyan a sajtóban, és csak a megjelenés évében százötven koncertjük volt, de ez egyelőre még kevés volt egy profi zenész karrierjéhez. Meine: „Szó szerint fel kellett törnöm otthon a malacperselyt, hogy vegyek egy doboz cigit. Kiszámoltuk az aprót a telefonálásra, és ha megálltunk egy benzinkútnál, éppen hogy futotta az üzemanyagra, de kajára már nem." Hasonlót élt át az akkor már apai szerepben helytálló Rudolf is: „Ha megint csak odáig fajult a helyzet, addig vártam a falunk szélén, amíg arra nem járt egy paraszt a káposztával telirakott kocsijával. Utána aztán két hétig csak káposztaleves volt ebédre, mint a Louis de Funès főszereplésével készült, hasonló című filmben. Vagy éjszaka kilopóztam a mezőre, és teliszedtem egy kosarat csöves kukoricával. De ezt nem szégyelltem."

A következő évben már olyan nagyobb nevek előzenekaraként kaptak fellépési lehetőségeket, mint a Uriah Heep, Rory Gallagher, a Chicken Shack és az UFO. Phil Mogg csapatának azonban sokkal többet hozott ez. A turné egyik teherautója valamiért eltűnt útközben, így a skorpiók segítették ki az ufókat erősítőkkel, majd mikor Bernie Mardsen sem jelent meg útlevélproblémák miatt, Michael ugrott be a helyére – előtte persze a Scorpionsnál is lejátszva, amit kellett. A hamburgi koncerten aztán közölte a társaival az angolok visszautasíthatatlan ajánlatát, és velük tartott Londonba. Ekkor már ugyan gondoskodott pótlásról Uli Roth ajánlásával, de a csapatot mégis szétzilálta a kisebbik Schenker kiválása. Heimberg és a szintén ifjú apuka Dziony inkább a biztos jövedelmet adó polgári foglalkozást választotta, utódlásuk pedig újabb nehézségeket jelentett. Schenker: „Az újabb és újabb dobosokkal csak a gondok voltak. Egyikük alkoholista volt, a másik nem egyszerűen illett a zenekarba, a harmadik meg egy floridai fazon volt, aki már akkor is fázott, ha megmutattad neki a havat." Egy ütőhangszeresük autóbaleset áldozata lett, de a basszusgitárosi posztot is nehéz volt feltölteni.

Nem csoda így, hogy Meinének is elege lett Michael kiszállása után, Rudolf azonban mindenképp tovább akarta vinni a zenekart. Uli Roth már akkor is jó megoldásnak tűnt, de nem akarta feladni a Dawn Road nevű zenekarát, amelyben Achim Kirschning játszott billentyűn, a basszer Francis Buchholz volt, a dobok mögött pedig Jürgen Rosenthal ült. (Kirschning személye azért is jól jött, mert az apja gondnok volt egy középiskolában, ahol így próbateremhez jutottak – és később egyébként, miután felhagyott a zenéléssel, ő lett ott az igazgató.) Felajánlotta viszont a Meine-Schenker párosnak, hogy csatlakozzanak a Dawn Roadhoz, és az egyik próbájuk Klaust is meggyőzte, hogy érdemes újra zenével foglalkozni. Rudolf viszont ragaszkodott hozzá, hogy Scorpions néven menjenek tovább, és így is lett.

A Metronome-nál élt még a következő lemezre a szerződésük, nekik azonban nem kellett a Michael nélküli Scorpions, és visszaléptek a további együttműködéstől. (Csak jóval később jöttek rá, kiket dobtak el maguktól, és nem túl szépen próbálták ezt kompenzálni: az első lemezt adták ki újra és újra más borítóval, sőt, néha más név alatt is. Egy tévés fellépésüket látva viszont az RCA maga tett nekik ajánlatot, így születhetett meg a Fly To The Rainbow album... a többi pedig már a velünk élő történelem. Ebben viszont a Lonesome Crow-ra soha nem fordítottak túl sok figyelmet, már a Roth-korszakban is annyira perifériára szorult, hogy a Tokyo Tapesre is csak az első fele fért fel, legközelebb pedig a nagy wackenes összeboruláson lehetett újra és egyben legutóbb is hallani – és még ha a fiatalabb Schenkernél bele is került olykor a repertoárba, nem éppen a Doctor Doctor gyakoriságával.

Ez a remaster viszont jó rehabilitációja a lemeznek, mintha hangzásilag is kihozná abból a pincéből-kamrából-szekrényből, ahová került az évek során. Az eredeti verzióval – aminél szintén jó bizonyítéka a lemez sorsának, hogy harminc évvel ezelőtt teljesen beszerezhetetlen volt Magyarországon, majd egy teljesen ismeretlen Westline Coop nevű magyar kiadó dobta piacra 1998-ban részben megvariált számlistával – összevetve sokkal tisztábban szól minden és mindenki, erre talán ez a legjobb bizonyíték, hogy a Leave Me-ben csak most jöttem rá ennek köszönhetően, hogy a nyitányban az egyik zörej az a prózában megszólaló Klaus Meine. De a Rock Believert is készítő Hans-Martin Buffnak nem volt célja, hogy a mai füllel hallgatóknak megfeleljen – csak kihozza a produkciót a porból és sötétből, nem célja az, hogy átemelje a 21. századba. Néha talán túl jól is hozza ki: az Inheritance második felében található révedezésnek pont hogy jól jönne egy kis füst és köd. Ez azonban semmit nem von le a munka értékéből: megfelelő keretet, jó felfedezési alapokat ad annak, hol is kezdődött a Scorpions története – és hogy mennyit mutattak meg akkor abból, ami később a sikereket hozta el nekik.

A Scorpions június 20-án Budapesten, az MVM Dome-ban koncertezik. Részletek itt.