Shock!

április 13.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Paradise Lost: Icon

paradiselost_1Különleges kiadvánnyal jelentkezett tavaly év végén a Paradise Lost: a dark/doom legendák a harmincéves jubileum alkalmából újravették 1993-as Icon albumukat. A vállakozásra alapvetően jogi okokból került sor, ám ha már így alakult, mindez jó alkalmat teremt a zenekar nagy áttörését meghozó lemez kivesézésére a Klasszikushock között – amúgy is régóta tartozunk a rovatban az albummal, amely olyan alapdalokat rejtett Greg Mackintoshéktól, mint az Embers Fire, a Remembrance vagy a csapat egyik legnagyobb slágere, a True Belief. Utazzunk tehát vissza a '90-es évek elejére, a kockás ingek, Beavis és Butthead meg a Headbanger's Ball időszakába, amikor a metálszíntér a nagy átalakulás és őrségváltás közepette lázasan kereste új ikonjait!

megjelenés:
1993. szeptember 28.

kiadó:
Music For Nations
producer: Simon Efemey

zenészek:
Nick Holmes - ének
Gregor Mackintosh - gitár
Aaron Aedy - gitár
Steve Edmondson - basszusgitár
Matthew Archer - dobok

játékidő: 50:32

1. Embers Fire
2. Remembrance
3. Forging Sympathy
4. Joys Of The Emptiness
5. Dying Freedom
6. Widow
7. Colossal Rains
8. Weeping Words
9. Poison
10. True Belief
11. Shallow Seasons
12. Christendom
13. Deus Misereatur

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

A Paradise Lostot az 1990-es Lost Paradise debüttel a metálszakma besorolta a virágzásnak indult death metal színtér európai leágazásába, annak is a „futottak még" szekciójába. A debüt ugyan nem volt rossz lemez, de a következő évi Gothic már sokkal inkább szemléltette, miben is tér el Gregor Mackintosh, Nick Holmes, Aaron Aedy, Steve Edmondson és Matthew „Tudds" Archer zenekara a többségtől. A zeneileg korát hosszú évekkel megelőző, a death metalos alapokat álmodozós-darkos-dallamos felépítménnyel megkoronázó album minden túlzás nélkül nagyon komoly megtermékenyítő hatást gyakorolt az undergroundra, és egyúttal akkor mutatott majdani kiutat a death metalból, amikor még senki sem kereste azt. Greg: „Eleinte valóban death metalt játszottunk, de sosem tipikus death metalt. Már csak azért sem, mert a zene gyakorlatilag a kezdetek óta tőlem jött szinte teljes egészében, én pedig nem metálon nőttem fel, hanem gótikus posztpunkon meg dark rockon, a The Missionön, a Sisters Of Mercyn és társaikon... A metálos irány inkább Nicktől és a többiektől származott."

A Paradise Lost gyorsan ráérzett a zene színesítésének szépségére: az 1992-es hármas lemez, a Shades Of God egy harmadik arcot mutatott. Benne volt az előző két album megközelítése, ám felerősödött a klasszikusan doomos irány. Greg: „A Shades Of Goddal minden addiginál jobban beleástuk magunkat a Trouble- és Sabbath-vonalba, és a gótikus irány kicsit háttérbe szorult. Hangszeres játék tekintetében pedig sokkal zeneibbre sikerült a lemez, mint a korábbiak, tényleg nagyon sok minden történt a dalokban. Szerintem akkorra elég sokat fejlődtünk zenekarként."

paradiselost_10

Mindennek szerves részét jelentette, hogy Nick Holmes hörgős éneke is más színezetet kapott. Greg: „Nick énekhangjának változása fokozatosabban következett be, mint a legtöbben emlékeznek rá. Valójában már a Shades Of God korszakában is mondogattuk neki, hogy szükség lenne néhány dallamra az énekben. Eleinte nem igazán tudta, hogyan fogjon neki, így aztán kialakult ez a félig bömbölős, félig dallamos stílus. Valójában már a Gothic idején megkezdődött a kísérletezés, az utolsó előtti dalban ott is próbálkozott valami hasonlóval." Holmes: „A zenekar alapítása idején teljes death metal lázban égtünk, évekig nem is nagyon hallgattunk mást. 1984 és 1990 között és szinte csakis thrasht meg death metalt hallgattam. Aztán ha az ember zenekart csinál, másfajta csapatokat és stílusokat is megismer – ez teljesen természetes folyamat. Egyszerűen fogékonyabb leszel a változásokra, az új ihletforrásokra, hatásokra. Akármennyire is szeretem a death metalt a mai napig, minden nap death metalt játszani azért egy idő után kissé egyhangúvá válik. Így aztán, mire eljutottunk a Shades Of Godig, már kicsit szerettem volna változtatni az énekstílusomon is, hogy ne csak ez a színtiszta hörgős hang legyen, hiszen annyi mást is lehet még csinálni."

A lemezzel ráadásul bekövetkezett, amire senki sem számított, az MTV Headbanger's Ball műsora ugyanis felkapta az album legdallamosabb, legfogósabb száma, az As I Die klipjét. A helyzet fonákságát jól jellemezte, hogy Gregnek eleinte szabályosan viaskodnia kellett társaival a dalért: „Maga az As I Die nem igazán passzolt az albumra, és amiatt is került a legvégére, mert a többieknek abszolút nem tetszett. Csak én kedveltem, így aztán a vinyl első nyomásáról le is maradt. Aztán a német Metal Hammer egyik újságírója, Robert Müller meghallgatta a nótát, és teljesen elájult tőle, mire a többiek is megenyhültek, és azt mondták, oké, akkor tegyük fel a legvégére. Utána pedig single lett belőle, majd a lemez legfontosabb dala, nekem meg elérkezett az »én megmondtam« pillanatom. És azt is hozzátettem: rendben, akkor innen megyünk tovább. Tulajdonképpen az As I Die jelentette a hidat az Icon és a Draconian Times, sőt, gyakorlatilag a zenekar mostani énje irányába. Az a dal vitt előre bennünket."

paradiselost_3A Shades Of God végül több mint százezer példányban kelt el Európában, javarészt a kontinentális területeken, Nagy-Britannia ugyanis a füle botját sem mozgatta a Paradise Lostra. A sikernek köszönhetően ugyanakkor a zenekar előtt megnyílt a kiadói kassza, hiszen a Music For Nationsnél is érezték: addig kell ütni a vasat, ameddig meleg. A zenekar karrierje során első ízben egy ténylegesen komoly stúdióban, a Surrey-beli Farnhamben található Jacobs Studiosban dolgozhatott. A munkálatokhoz a Shades Of God producere, Simon Efemey szegődött melléjük, ám a csapat még félig amatőr módon állt a dolgokhoz, hiába volt az összeállt zenei anyag minden addigi munkájuknál komolyabb és rétegzettebb. Holmes: „Hat héten át dolgoztunk a stúdióban, ami hosszú időnek számított. Mivel nem ismertük a környéket, meg úgy általában senkit arrafelé, még a szokásosnál is jobban össze voltunk zárva, de remekül szórakoztunk. Gyakorlati értelemben már felnőttnek számítottunk, de valójában még kölykök voltunk: fent voltunk egész éjjel ezekben az ijesztő kúriákban, kiraktuk a ouija-táblát, meg ilyenek... Soha, egyetlen pillanatig sem éreztük munkának a mindennapokat, inkább egy nyári táborra emlékeztetett az egész. Folyamatosan baromkodtunk, és akkoriban még nem is ittunk sokat. Később már inkább kocsmázni jártunk és jól lerészegedtünk, de '92-'93 környékén még egyértelműen a marhulás állt a középpontban. Végig szívattuk, gyerekes tréfákkal ugrattuk egymást. Például emlékszem, levertem egy darázsfészket a garázsban, mert egyszerűen muszáj volt kiderítenem, mi történik, ha leverem. Nyilván az összes kibaszott darázs rám támadt, és úgy üldöztek végig az úton, mintha a kibaszott Simpsonsban vagy a Tapsi Hapsiban lettünk volna! De a lényeg, hogy nem volt rajtunk semmi nyomás, mindenen tudtunk röhögni. Zenekari és egyéni szinten is nagyon jó idők voltak azok."

Az elkészült negyedik nagylemez, az 1993. szeptember 28-án megjelent Icon még tovább terjeszkedett a Shades Of God által elindított vonalon. A zene – minden súlya és éjfeketesége mellett – kifinomultabbá, színesebbé vált, Nick hangja pedig még egy árnyalatnyit finomodott. Persze azért nem a teljes letisztultságig... Greg: „Nick az Iconra továbbfejlesztette a dallamos oldalt, az ordításokat pedig kicsit letekerte, ebből jött létre ez a ki tudja, milyen stílus. Akkoriban sokan Hetfieldhez hasonlították, ez azonban nem volt szándékos, bár ettől még persze pontosan értem, mi volt ennek az oka. Nick ideje mindenképpen az Iconon virradt fel, amikor elkezdett tényleges dallamokat énekelni. Ettől egyébként maga a zene is egységesebb lett, hiszen onnantól fogva nem csak úgy odacsűrtük az énektémákat az alapok tetejébe." Holmes: „Visszatekintve az ének néhol kissé hamis volt. Nem az egész, de itt-ott egyes részek igen. Nem igazán értem, miért, utólag mindig azt kérdeztem: hogy lehettem ennyire hamis? Mára persze megtanultam, mikor volt elég aznapra a meló, de fiatal fejjel az ember még akkor is kinyit egy üveg bort, ha közben Simon üvöltve elküldi miatta a picsába, és végigénekli az estét. Közben az egyes nekifutások között röhögcséltek, dumálgattok, és amatőr módon reggel nem érted, miért fáj a torkod annyira, hogy az egész napot ki kell hagynod."

paradiselost_9

A Nickkel kapcsolatban a metálsajtóban ekkortájt rendszeresen szajkózott Hetfield-párhuzamok érthetőek, ugyanakkor kissé sántítanak. Egymással valahol rokon karakterű és stílusú énekesekről beszélünk, akik aránylag kis hangterjedelemmel gazdálkodva hoztak ki magukból valami roppant jellegzeteset, ám Holmes valójában jóval csiszolatlanabbul énekelt az Iconon, mint James a '80-as évek közepe óta bármelyik Metallicán. Megoldásai jól szólnak, érces, rekedt hangja még erőszakossága mellett is kifejezetten érzelemgazdag, a képzetlenség azonban egyértelmű – ez nem gond, így szoktam és szerettem meg az albumot, de tény. Ha már a lemez leggyengébb pontját keressük, az inkább Tudds teljesítménye. A dobos egyértelműen eljutott a maga határaiig a lemezen, és ezt ők is pontosan tudták. Bár szintén nem rossz, amit csinál, én már egy körrel későbbről visszaásva ismertem meg az Icont, és valójában sokkal rutintalanabb zenehallgatóként is feltűnő volt a különbség Lee Morrishoz képest. Főleg, hogy a dob a maga kissé kopogós soundjával eléggé előre is ugrik a hangzásképben. Nick: „Az ének mellett a tempókkal is akadtak gondok, mert nem metronómmal dolgoztunk. Így aztán minden gyorsult meg lassult. Viszont ez is hozzátartozott az akkori albumok mágiájához, és ez gyakorlatilag mindenkire jellemző volt. Tudds ettől függetlenül remek teljesítményt nyújtott a lemezen, akkor játszott a legjobban."

A mai fejjel is roppant erőteljesen megdörrenő Iconra gyakorlatilag kiteljesedett a Paradise Lost korábbi, egyébként korántsem egységes stílusa. A Shades Of God klasszikusan doomos megoldásai megmaradtak, ugyanakkor minden korábbinál komolyabb teret nyertek Mackintosh darkos-gótos hatásai, és mivel ekkorra rendelkeztek a szükséges hangszeres és hangszerelési képességekkel, minden addigi lemezüknél jobb dalokkal pakolták tele az anyagot. A nyitó, heroikus Embers Fire helyből a banda valaha írt egyik legerősebb tétele: alulról karcolja csak az öt percet, mégis valódi eposzként hat méltóságteljes folyamként hömpölygő tempójával, Greg megigéző gitártémáival, a refrén tonnasúlyú zakatolásával és Holmes hadvezérszerű előadásával. A gurgulázó, többkörös szóló már csak hab a tortán: Mackintosh sosem játszott sokat vagy malmsteenien virtuóz módon, ám megnyilvánulásaiban van érzés, és roppant jellegzetesek is. A szám teljesen kompakt egész, mire roppant elegáns módon lezárják, egészen más helyen érünk földet, ahonnan indultunk. Így kell megadni az alaphangulatot egy albumon...

paradiselost_4A Remembrance szintén igazi mestermű, még dallamosabb, még finomabb az akkordbontogatós verzékkel, amiket aztán persze darabokra szaggatnak Aedy brutálisan súlyos ritmusgitárjai. A refrén egyből ragad, ráadásul Greg újból óriási, megamelodikus szólót illesztett a szám tengelyébe, ami még általános borongóssága ellenére is kimondottan felemelő. A Forging Sympathy az album egyik legsúlyosabb, leggyilkosabban zakatoló doomriffjével indul, hogy aztán mélybe rántsanak a zokogó gitárokkal, itt azonban összességében egyértelműen a Shades Of God vonala megy tovább kissé kifinomultabb, polírozottabb formában. Nem feltétlenül azonnal ható darab, de meghálálja a törődést, még ha Nick többet is akart elénekelni benne, mint amit ekkori képességei lehetővé tettek. A végeredmény így is maradéktalanul hallgattatja magát.

Érdekes megoldás, ahogy a Joys Of The Emptinessben még éjfeketébbre váltanak, a vonszolós tempójú, komor, gótikus tiszta, orgonás részeivel határozott gyászinduló hatását kelti, és ugyan Nick később bizonyára ide is dallamosabb énektémákat kreált volna, az atmoszféra egyenesen lenyűgöző, a folyamatosan pulzáló-burjánzó szólisztikus gitármegoldásoknak köszönhetően a kórus így is rátelepszik a hallgatóra. Maga Mackintosh egyébként mai fejjel is ezt a dalt tartja a lemez egyik legerősebb darabjának, pedig messze nem az a közönségetető koncertsláger: „A Joys Of The Emptinessben egyfajta templomos, barokkos hangulat köszönt vissza. Megpróbáltam elképzelni, milyen hangot adnának a harangok, ha hámoznák őket, innen jött ez a dal tempójához igazodó, lassú tapping, és helyből adott a számnak egy plusz dimenziót. Csak kísérletezgettem, és baromi jól hangzott."

A szintetizátoros-nagyzenekari intróból – a billentyűket Andrew Holdsworth játszotta fel – kibontakozó Dying Freedomban ezután remek érzékkel felpörgetik a tempót. Mindig is ez volt az egyik kedvencem az albumról: vérbeli Paradise Lost, százszázalékosan benne van a csapat minden egyes védjegye a keserű-elvágyódó, szólisztikus melódiáktól Aedy agyszaggató-koponyarepesztő ritmusozásától a levakarhatatlanul fogós dallamokig. Nick persze hamis, mint az atom, Mackintosh szólója viszont mindenért kárpótol, 15-16 évesen ez volt tőle az egyik abszolút kedvenc megmozdulásom. A Widow újabb nyomasztó, tenyérizzasztó darab, de a Joys Of The Emptiness-szel szemben gyorsabb, zakatolósabb-kalapálósabb tempókra húzták fel, összhatása pedig ennek köszönhetően elementáris. Itt is elég egyértelműen a Shades Of God vonalát vitték tovább, és ugyan ezt sem nevezném slágernek, három évtized távlatából mégis az Icon egyik legmaradandóbb momentumának tűnik.

paradiselost_6

A már címével is elképesztő atmoszférát közvetítő Colossal Rains épp olyan, mint ezek után elképzelnénk: reménytelen, végtelenül sötét és borús doomkesergő, ahol a vontatott alapokra rávágott beszédfoszlányok csak tovább fokozzák a hatást. Jobb kedve garantáltan senkinek sem lesz tőle, kicsit mintha minden egyes dobütéssel, a hipnotikus gitártéma folyamatos sulykolásával a földet lapátolnák vele a hallgatóra, a végeredmény viszont a maga módján teljesen egyéni. Jól jön utána a Weeping Words ismét felpörgetettebb, gyorsabb, élettelibb tempója, ahol Nick még tovább kísérletezik a tisztább dallamokkal – itt is hallatszott már, hogy nem ez a kissé bárdolatlan szint lesz nála a végállomás. A csúcspont azonban egyértelműen a „Failing to return what's borrowed, devotion rights to me / I see a summer of winters merging gracefully" sorok alatti briliánsan szimpla, ám örökre agyba rögzülő gitármotívum, ami helyből több szinttel magasabbra emeli a dalt. A Poison pedig csak úgy megbúvik utána a lemezen, de ez is kimondottan finom darab, igazi albumos tétel: védjegyszerű Paradise Lost-féle gótikus doom gyilkos riffekkel és hatalmas, dallamos gitárszólóval.

A True Belief az album vége felé is az Icon első számú slágere, gyakorlatilag azonnal, bárki számára egyértelművé válhatnak belőle a csapat kivételes képességei. A szám alapkarakterét megadó, elképesztően súlyos gitárzakatolás és a templomi kórusra hajazó refrén egyből maga alá temet, amikor pedig a végén zsolozsmaszerűen ismételgetett kórus alá még a kétládbodot is odakeni Archer, tényleg senkiben sem maradhat kérdés. Greg: „Akkoriban mindig úgy akartam összeilleszteni a basszus- és ritmusgitártémákat a sajátjaimmal, hogy abból olyan harmóniák, olyan hangulatok jöjjenek létre, mintha épp egy templomban lennél. A True Belief refrénje teljesen egyértelműen ilyen, már csak azért is, mert Nick az egyik sávon egy kvart harmóniát énekelt, és ettől az egész olyan hatást kelt, mintha egy szerzetes kántálását hallanád. A gitár pedig megint ezeket a harangzúgásszerű hangzásokat hozta. A kedvenc részem azonban a bridge, ami eredetileg még további négy ütemen át tartott volna, de ezeket végül kinyestük, és egyből jött utána a refrén. Miután Nick felénekelte a dalt, és visszahallgattuk, az volt az egyik első alkalom, hogy tudtam: dalszerzői szempontból ez egy kimondottan jó megoldás volt. Korábban nem volt jellemző az ilyesmi, inkább mindig úgy álltam hozzá, hogy ez van, majd meglátjuk, mi sül ki belőle..."

paradiselost_7

A lemez leghosszabb dala, a még így is öt perc alatt maradó Shallow Seasons nem számít az album slágerei közé, ugyanakkor az Icon egyik leginkább előremutató és legokosabban felépített tétele. Az ördögien csavarodó, gonosz gitármotívumok Aaron szürkeállományt daráló ritmusozásával egészen sajátos hullámzást adnak a dalnak, amit csak tovább fokoznak a refrén előtti, légiesen nagyívű kiállásokkal. Maga a kórus már-már szinte mulattatóan fogós, Gregor tökéletesen felépített szólója pedig a végén felteszi a pontot az i-re. Egyik örök favoritom a zenekartól. Emlékszem, tinédzserfejjel mennyire bizarr húzásnak tűnt utána a Christendom gótikus, Denise Bernard éteri-angyali énekével megkoronázott elszállása, ahol azért persze behoznak némi doomos zúzdát a refrénben, de így is teljesen sajátos az egész. A végére pedig már csak a Deus Misereatur roppant hangulatos, zongorás-horrorfilmzenés outrója marad.

A csapatot intenzív turnézás közepette találta a lemezmegjelenés. Greg: „A stúdióból kilépve gyakorlatilag egyből amerikai turnéra indultunk a Morbid Angellel és a Kreatorrel. Ez még a Shades Of Godot volt hivatott népszerűsíteni, hiába vettük fel közvetlenül előtte az Icont. Teljesen gyalázatos volt az egész, azóta sem beszélünk többet egyetlen másik turnénkról sem, mert annyi bizarr esemény történt közben, szörnyűségek és jó dolgok egyaránt. Eleve nyolc hétig tartott, soha korábban nem töltöttünk még egyhuzamban ennyit úton, soha azelőtt nem jártunk még Amerikában, és főleg sosem léptünk még fel olyan közönségek előtt, akik kizárólag a Morbid Angelt meg a Kreatort akarták látni. Elég rendesen felnyitotta a szemünket a dolog, és alaposan meggyötörve tértünk haza utána. Aztán hazatértünk, és nem sokkal később a Sepultura európai Chaos A.D. turnéja következett, immáron az Icon promóciója keretében, újabb nyolc hétig. Ezután pedig jött a saját turnénk, szintén nyolc hétig."

paradiselost_2

Az említett Sepultura-turnénak egyébként hazai állomása is volt 1993. november 14-én, a Rockland nevű helyen. A párosítás papíron talán furának tűnt, de mindkét zenekar neve nagyon pörgött, így szerencsésnek bizonyult: a True Belief videója ekkorra már roppant komoly karriert futott be az MTV-n, és túlzás nélkül egy új rajongóréteget hozott a Paradise Lostnak. Nick: „A Headbanger's Ballnak akkoriban óriási hatása volt. Vanessa mondjuk kijött hozzánk szombat délután, felvettünk valamit, leadták, aztán valami elképesztően sokan megnézték. Baromkodtunk, másnap este adásba került, és fogalmunk sem volt róla, hányan látták ezt, egészen a koncertekig, ahol hirtelen szembesültél a nézőszámmal. Azokban az években kizárólag ebből lehetett leszűrni, mennyire vagy népszerű. Mert oké, folyamatosan kaptuk a lemezeladási adatokat, de az igazából nem sokat jelentett. Sokkal kézzel foghatóbb volt, amikor kisétáltunk a színpadra, és ott állt velünk szemben háromezer ember, mi meg azt mondtuk: oké, ez azért eléggé rendben van... Ma már a netes visszajelzésekből egyből tudjuk, bejön-e valami a közönségnek vagy sem, a '90-es években azonban szinte csak az a műsor létezett a metál műfajban kimeneti csatornaként. De összességében is jó helyen voltunk, a megfelelő időben, és Vanessa mellett a magazinokkal is óriási szerencsénk volt. Az életben mindig nagyon sok múlik a szerencsén, és ez alól a zene sem kivétel. Természetesen a megfelelő dalokra is szükség van, de szerencse nélkül akkor sem megy."

Az Icon végül egészen megdöbbentő sikert aratott. A True Beliefnek köszönhetően az anyag különösen Németországban bizonyult kivételesen kelendőnek. A szám túlzás nélkül az éra ikonikus metáldalai közé került – a következő év elején már a hazai Hammer közönségszavazásán is szerepelt a tíz kedvenc dal között –, és a klip is beleégett az akkori MTV-s rockgeneráció tudatába. Gregor: „Még nem jelent meg a lemez, amikor felléptünk egy észtországi fesztiválon. A közönség teljesen megvadult, nekifeszültek az elülső kerítésnek, és tényleg elég ijesztő volt a helyzet. A kidobók pedig kimondottan brutálisan léptek közbe, gumibotokkal ütötték a nézőket, meg ilyenek... Szóval eldurvult a helyzet, de velünk volt épp a stáb, így mindent felvettünk. Bocsánat a szóviccért, de ikonikusnak tartom a klipet. Összességében roppant dicsőséges, mégis rejlik benne egyfajta szomorúság."

paradiselost_8

A zenekar olyan népszerűnek számított ezekben a hónapokban, hogy a kiadó még egy Seals The Sense című EP-t is a lemez után küldött 1994 februárjában, rajta az Icon két klipdalával, az Embers Fire-rel és a True Belieffel, a '92-es Your Hand In Mine koncertfelvételével, illetve a soralbumra fel nem került, de annak színvonalához méltó Sweetness-szel. Az Icon eközben letarolta a kontinenst. Az album mindössze egy év leforgása alatt összesen több mint 300 ezer példányban kelt el, aminek több mint harmada Németországban talált gazdára. Hazájukban azonban továbbra sem lehettek próféták: itt mindössze 20 ezret adtak el az Iconból. Greg: „A brit sajtó elsősorban a kommerszebb, rádióbarátabb csapatokat favorizálja, és folyamatosan a következő nagy brit zenekart keresik. Eközben viszont rendszerint olyanokat dicsőítenek, akik Anglián kívül senkit sem érdekelnek. A német zenének ellenben nincs nagy becsülete, így aztán azt is kiröhögik, aki népszerű Németországban. Rajtunk is csak gúnyolódtak, amikor az Icon hónapokra beragadt a német listákra. Nem mintha ez olyan sokat számított volna, hiszen sosem akartunk sajtókedvenccé válni, mindig is a hűséges, lojális rajongótábort tartottuk fontosabbnak. Akit csak az aktuális divat érdekel, nyugodtan hallgathat mást..."

A Paradise Lost ráadásul úgy került a színtér nagy csapatai közé, hogy a világ legnagyobb zenei piacán gyakorlatilag abszolút nem voltak jelen. Holmes ma már egyértelmű hibának tartja, hogy nem feküdtek rá jobban az észak-amerikai jelenlétre: „Amikor lett volna lehetőségünk magasabb szintre futtatni a dolgainkat Amerikában, elhanyagoltuk a dolgot. Az 1993-as turné után már nem mentünk vissza, és ha bármit is bánok a karrierünkkel kapcsolatban, hát ez az. Amerikában csak akkor vetheted meg a lábadat, ha újra és újra visszamész, mi azonban nem tettük meg ezt. Persze mindenki tisztában van vele, hogy az Államokban így is kemény meló befutni: bizonyos remek bandák egyszerűen nem működnek odaát, más, általam kevésbé nagyra tartott előadók meg igen. Szóval nincsenek szabályok, de a kemény meló semmiképpen sem spórolható meg, újra és újra vissza kell menned. Mi azonban elmulasztottuk ezt."

paradiselost_5Kérdés persze, képes lett volna-e kiaknázni az amerikai lehetőségeket az élőben egyébként is hektikus teljesítményt nyújtó csapat, az Icon végeláthatatlan turnéinak végére ugyanis totálisan leamortizálódtak. Nick: „Megállás nélkül turnéztunk, kicsit túl sok is volt. Még nem álltunk készen rá. Persze utólag örülök, hogy sokat melóztunk, de azért nem lett volna rossz valamivel több szünet. Gregnek és Steve-nek akkor már kicsi gyereke volt, és fiatal apaként hosszú időre elutazni kibaszott kemény. Olyankor igazából az az egészséges, ha egyet hátralépsz – nem feltétlenül huzamos időre, hanem néhány hetekre. Igazából össze is folynak az akkori események. A Sepulturával turnéztunk, akik akkoriban valami egészen durván népszerűvé váltak, tényleg mindenki ott akart lenni a bulikon. Nagyszerű volt átélni, de utólag szükségünk lett volna némi szünetre, mert amikor fiatalemberként folyamatosan partizol, az bizony egyenes út a kiégéshez. Nem tudod, mikor kell lassítani, képtelen vagy megnyomni a kikapcs gombot. Ma már persze egyértelműen tudjuk ezt, és a történelem ismétli önmagát. Olvasok a mai fiatal csapatokról, és csak nevetek. Ezek a dolgok sosem változnak, a fiatalok egyszerűen ilyenek."

Mindez azt is maga után vonta, hogy a következő album anyaga javarészt a turnén állt össze, és ez a zene stílusára is kihatott. A csapat azonban ekkorra átlátta, hogy Matt Archer kevés lesz a továbblépéshez, és 1994 végén hivatalosan is megváltak tőle, helyére Lee Morris került. Már vele rögzítették a folytatást, a Draconian Timest, amelyet helyből a műfaj egyik egyetemes csúcsalkotásaként fogadott a szakma és a közönség, a Paradise Lost pedig még az Iconnál is magasabb polcra került általa. Gregor: „Mindig is folytatásként, talán leginkább az Icon flancosabb változataként tekintettem a Draconian Timesra. Akkoriban bekerültünk egy korábban nem tapasztalt körforgásba, amikor már a menedzsmentek meg a kiadó is sokkal komolyabban belefolyt a dolgainkba. Sorra érkeztek a turnéajánlatok, folyamatosan úton voltunk, és alig volt időnk dalokat írni. Vagyis ez volt a karrierünk kevés szakasza közül az egyik, amikor kimondottan sokat írtunk út közben. Soha azelőtt nem csináltuk ezt, és ma sem vagyok a híve ennek a módszernek, mert ilyenkor óhatatlanul is túl komoly lesz a hasonlóság az épp aktuálisan turnéztatott lemezzel. Épp emiatt lett végül a Draconian Times is az Icon továbbfejlesztett változata. Szünet nélkül turnéztunk, eleve akkoriban kezdték igazán kinőni magukat a fesztiválok is, szóval három évig gyakorlatilag otthon sem voltunk, és eléggé be is kattantunk tőle. Emiatt lett menet közben a Draconian olyan szétpolírozott. Mert, ismétlem, nekem az a lemez az Icon csiszoltabb változata. Sokan meg azt mondanák, hogy az Icon a Draconian Times primitív verziója. Akárhogy fogalmazunk, a lényeg igazából ugyanaz."

A korai éra hívei persze nem rajongtak egytől egyig a módosított irányvonalért, az 1997-es One Second pedig már az Icon és a Draconian Times táborának egy részét is kiakasztotta. A zenekar azonban nem kért elnézést, amiért csak és kizárólag a saját fejük után mentek. Aedy: „Szerintem a közönségünk nagy része bizonyos fokig velünk együtt ért fejben. Ettől még nyilván sokan a korai dolgokra esküsznek, ami persze tök jó, mert azt mutatja, hogy valamit jól csináltunk akkoriban. De fiatalon, miközben egyre több különféle zenét ismersz meg és felfedezed a változatosabb muzsikákat, amikből új ihletet nyersz, az az egészséges, ha fejlődsz, előrelépsz, vagy akár oldalra. Ez a része mindegy, csak az számít, hogy te magad örömödet leld a zenédben, hiszen az ember elsődlegesen ezért kezd zenélni, és ennek soha nem is szabad megváltoznia. Persze tök jó, ha van egy jellegzetes stílusod, amit szeretsz és ragaszkodsz hozzá, de csak ameddig őszinte vagy magaddal azt illetően, mi az irány. A közönség ugyanis egyből kiszúrja, ha a lelked nincs benne a zenédben, és ez ráadásul belülről is felzabálja a zenészt. Az ilyesminek mindig az a vége, hogy elkezded utálni, amit csinálsz, akkor pedig már hiába próbálsz meg kreatív lenni."

A Paradise Lost azóta is a színtér stabil és betonbiztos szereplőjének számít, még csak címszavakban sem próbálom összefoglalni, mi minden történt velük az elmúlt harminc évben. Újkori albumaik között is akadnak nagyon erősek, nálam ugyanakkor – már csak generációs okokból is – örökké a '90-es évek derekának érája és lemezei jelentik majd az etalont a zenekartól. Ennek megfelelően az Icon is, aminek talán megvannak a maga gyermekbetegségei, de a dalok tizenéves fejjel totálisan belém égtek, és a mai napig libabőrt okoznak.

Az újravett Iconról írt recenziónk itt olvasható.

 

Hozzászólások 

 
#17 cápaidomár 2024-01-21 20:57
A zenéjük különösebben nem tudott megfogni, de ez a borító csodálatosan szép.
Idézet
 
 
#16 Trashfan 2024-01-21 15:32
Annak idején oda voltam érte, meg a Draconianért is, ma már egyiket sem bírom meghallgatni.
Unalmasnak, fárasztónak találom.
Idézet
 
 
#15 Balázs222 2024-01-21 12:22
Anathema is nagyon kellene ebbe a rovatba, különösen a zseniális Pentecost III album!
Idézet
 
 
#14 Drakela 2024-01-20 19:19
Anno nem tudtam mit kezdeni ezzel az albummal, sőt az első Paradise Lost album ami bejött az a sokak által nem szeretem lemez, a One Second. Aztán most, hogy kijött újra, na azóta bekattant nálam.
Idézet
 
 
#13 Gábor2 2024-01-20 17:46
Ez után a Draconian nekem csalódás volt, hiányzott az a nyers erő belőle, Viszont Holmes éneke nem javult a picit dallamosabb, egyszerűbb zenéhez.

Az első lemezt sokan leírják, de az Icon után azt szeretem legjobban.
Idézet
 
 
#12 TuZo 2024-01-20 17:34
Köszi Ádám, már megint...! :)
Fanatikusan imádtam ezt a lemezt, első találkozásom volt a csapattal, akkori lehetőségeimhez képest azonnal vissza is ástam a korábbi dolgaikhoz (15 évesen persze minden megkedvelt zenekarhoz fanatikus komplettistakén t akartam hozzáállni), de máig nem barátkoztam meg egyikkel sem, Nick akkori hörgésének tónusát nem bírom sokáig elviselni. Szóval szentségtörés vagy nem, de nekem a PL itt kezdődik. Azt gondoltam, imádom ezt az albumot, de aztán jöttek a drákói idők...
Idézet
 
 
#11 Acélfotel 2024-01-20 16:16
Valami volt ott a levegőben a 90-es évek eleji Angliában.
Anathema, My Dying Bride, Paradise Lost, Cathedral, stb.
Érdekes, hogy a 70-es és a 80-as évtized elején is így volt.
Maga az Icon nem igényel különösebb kommentárt, már
elmondtak róla mindent. A borító jól kifejezi a zene
hangulatát, emlékszem ez a kép elementáris erővel égett
belém gyerekként, egyszerre volt félelmetes, magasztos és vonzó.
Idézet
 
 
#10 Chris92 2024-01-20 16:09
Mestermű, örök kedvenc, feketén csillogó gyémánt, nem sorolom tovább. Olyan hangulata van, amit nem lehet replikálni amire a teljesen kompetens de felesleges újrafelvett Icon 30 is bizonyíték. Az írás pedig szokás szerint szintúgy minőség és menőség.
Idézet
 
 
#9 Equinox 2024-01-20 14:57
Nem ez a kedvencem tőlük (Draconian Times mindenben jobb szerintem), de veretes klasszikus.
Idézet
 
 
#8 Tulus 2024-01-20 14:15
Óriási lemez, és ez elmondható az összes többi Paradise Lost albumról is.
A Paradise Lost az a zenekar, amelyik hosszú karrierje során nem csinált rossz/gyenge lemezt.
Idézet
 
 
#7 janomano 2024-01-20 13:36
Hú, de sokáig vadásztam ezt bakeliten, mára letettem róla, lehetetlen jó példányt venni belőle nem iszonyat áron.
Idézet
 
 
#6 Rcooley 2024-01-20 13:07
Köszönjük a cikket! Apró hibái ellenére - mint a sokszor hamis ének, vagy a nem túl acélos dobok - is időtlen és korszakalkotó klasszikus, amely jól megírt dalai és szomorú hangulata révén azonnal seggre ültetett és azóta is könnyen magával ragadja az embert.
Nehéz volt elképzelni, hogy a folytatás is lehet ilyen jó, de aztán a Draconian is hozta azt a melankolikus mágiát. Iskolában minden nap alig vártuk, hogy hazaérve bömböltethessük .
Idézet
 
 
#5 Davidian 2024-01-20 12:36
Nagyon jó írás, már a fotóktól nosztalgikus hangulatba kerültem :)
Igazából a PL egy állandó kedvenc, de az Icon/Draconian/One Second hármas óriási klasszikus, úgy ahogy vannak, én nem változtatnék rajtuk semmit :)
Idézet
 
 
#4 Fefa 2024-01-20 11:17
Metáltörténeti alapmű.Teljesen elvarázsolt anak idején és kiállta az idők próbáját.Már a komoran zseniális kezdés megadja az alaphangulatot, hogy aztán elővezessék minden idők egyik legjobb riffjét egy tényleg epikus klasszkusban.Annyira jól vannak megírva ezek a dalok ,hogy instrumentális verzióban is élvezetesek lennének.A hangulat mindent visz,érezni,hog y belőlük tenyleg autentikusan jön ez a zene és nem pózból ,mint annyi utanuk jövő kópiabandából.Nehezen lehet érzékeltetni a lemez európai színtérre gyakorolt hatását annak,aki még nem élt a megjelenéskor,k onkrétan mindenhonnan PL klónok nőttek ki a földből.Emlékszem talán Uzseka Norbert vagy Zubor Olly kezdte valamelyik kópiacsapat aktuális kritikáját a Hammerban ugy,hogy 'E havi aktuális Parasise Lost csapatunk...' Köszönet a cikkért,nagyon kellett már 10/10
Idézet
 
 
#3 Dead again 2024-01-20 10:49
A kedvenc Paradise Lost albumom. Imádom. A hangzását is (nekem bejön a dob, és szerintem itt pont annyi van dobolásból, amennyi kell), mindent, semmit nem változtatnék rajta. A Joys of the emptiness meg számomra a 'legparadiselost osabb' dal valaha.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.