Hosszabb szünet után új nagylemezzel jelentkezett januárban a hazai pozvakowski., azaz Darvas Ádám gitáros/sampleres, Szombathelyi Sebestyén basszusgitáros, Bánáti Zsombor dobos és a vizuális oldalért felelős Szeredi Csaba. A Rapid címet kapott albumot a zenekar egy nagyszabású lemezbemutatón vitte először a közönség elé a Magyar Zene Házában. A ritmusszekcióval beszélgettünk az aktualitásoktól és az elmúlt időszak eseményeiről.
Kezdjük a lemezbemutató koncerttel, ahol új műsor debütált képileg, zeneileg, mindenhogyan. Mik a tapasztalatok?
Szombathelyi Sebestyén: Nagyon jó volt! Lehetett már tudni a helyszín miatt is, hogy ez egy különlegesebb attrakció lesz, hiszen aki ismeri bármennyire a magyarországi vagy budapesti zenei életet, tudja: ilyen típusú underground zenekar, mint a pozvakowski, nem sűrűn játszik a Magyar Zene Házában. Azt láttuk és éreztük, hogy a különleges helyszín kicsit megmozgatta a közönséget, és adott egyfajta presztízst a lemezbemutatónak.
Bánáti Zsombor: Talán nem titok, mi voltunk az első „hangos" magyar klubzenekar, aki a Zene Házában kvázi klubkoncertet adott. Tehát a szervezők számára is ez volt az első ilyen kaland, és látszott, hogy bejött nekik a koncert. A Gyáva és a Stone Sober is nagyon együttműködően állt az egész estéhez, és mi is éreztük, hogy valami izgalmas dolog lesz ebből. A közönség baromi lelkes volt és ezt a pozitív hangulatot a zenekar is egyből átvette. Alapvetően kisebb-nagyobb klubokhoz vagyunk szokva. A Zene Háza azért más feeling, más attitűd, viszont nagyon profi és támogató hozzáállást tapasztaltunk a részükről. Merész kijelentés, de lehet, hogy ezzel a sikeres koncerttel szélesebbre tudtuk tárni a Zene Háza kapuit a hozzánk hasonló underground, vagy zajosabb zenekarok számára, hogy fel tudjanak lépni náluk.
Sz.S.: Zsomborral épp a minap beszélgettük, hogy több olyan koncertje volt a zenekarnak, amit a jól megszokott füstös, dohos-pincés helyeken adtunk, tehát ami tényleg megfelel az underground jelentés klasszikus értelmének. De azok a koncertek, amik valamilyen módon kiléptek ebből, mind működőképesek voltak. Nagyon érdekes, hogy pont a vetítés, az instrumentális jelleg, meg a zajosabb zene miatt nehéz bennünket beskatulyázni, sztenderd műfaji határok közé rakni, viszont huszonöt év után kimondhatjuk: majdnem minden típusú környezetben működik a zenekar vagy a produkció.
B.Zs.: Szeretjük a különleges helyszíneket, legyen szó egy-egy avantgárd fesztiválról, mikor mondjuk sziklafalra vagy fákra kell vetíteni...
Sz.S.: ..., de lehet szó lelakott gyárépületekről, elhagyatott vasútállomásról, vagy akár egy nappaliról... Imádjuk ezeket a helyeket, helyzeteket, kihívásként tekintünk rájuk. És vannak a nagyon letisztult, felkészült termek vagy intézmények, amelyik kategóriában a Zene Háza abszolút élen jár.
A vizuál miatt eleve más helyzetben vagytok, mint a zenekarok többsége, és ma már közhelyszámba megy, hogy a covid még a korábbiakhoz képest is kinyírta a klubhelyzetet. Hogy jellemeznétek ma Magyarországon ezt az egészet nem általánosan koncertek és zenekarok, hanem kimondottan a pozvakowski szempontjából mondjuk a tíz-tizenöt évvel ezelőttihez képest?
B.Zs.: Ebben nehéz objektívnek lenni, meg nem is feltétlenül lehet a tíz-tizenöt évvel ezelőtti helyzetet a maival összehasonlítani. Mi is változtunk, a világ is változott. Ha egyszerűen annyi lenne a kérdés, hogy milyen a klubélet Magyarországon, hány városba lehet elmenni, azt mondanám, szűkebb, mint volt. És ez nem a szokásos károgás. Szegeden talán öt-hat különböző klubban is játszottunk már az elmúlt húsz-huszonöt évben. Ehhez képest most már évek óta csak egy helyre tudunk visszamenni a városba. Nekem az egyik kedvenc zenekari élményeim közé tartozik, a 2018-as Magyar földre magyar turnét sorozat, mikor tíz napon keresztül minden nap játszottunk, hétfőket, keddeket is beleértve. Mentünk egy karikát az országban megállás nélkül, valahol pont azért, hogy bebizonyítsuk: ezt is meg lehet csinálni, ha az ember odateszi magát és veszi a fáradságot, hogy tényleg utánamenjen a lehetőségeknek. Felmerült bennünk mostanában, hogy vajon ma meg tudnánk-e csinálni egy ugyanilyet, de szerintem inkább nem, mint igen. Ennek nem tudom persze, hogy mennyire a covid az oka, de valahogy úgy érezzük, beszűkültek. De azért igyekezni fogunk az előbbiekre rácáfolni.
S. Sz.: Persze vannak klubok, ahová vissza tudunk menni, és vissza is megyünk, de az új helyeket nem mindig egyszerű a pozvakowski számára megtalálni, leginkább a vizuális elemek, a sajátos zenei megközelítés meg a hangoskodás miatt.
B.Zs.: Ez azért a mai napig visszatérő elem az újabb helyeken. Ha valamivel, akkor ezzel lehet kibillenteni igazán a zenekart nyugalmi állapotából. Amikor beállás közben jönnek, hogy „Figyelj, tekerd már lejjebb a hangerőt, mert ez így nem lesz jó. Te meg nem tudnál halkabban játszani azon a dobon? Ja, és azt masinát ne hozd be, van projektorunk."
Mi a helyzet a közönséggel? Csendesebb időszak után tértetek vissza ezzel a lemezzel, és ugyan közben is aktívak voltatok, ez az úgymond szünet azért hazai viszonylatban nem volt kevés. Mennyire tértek vissza a régi arcok, mennyire vannak újak? Mit láttatok a Zene Házában például?
S.Sz.: Én a Zene Házában nagyon sok új arccal találkoztam, aminek nyilván nagyon örül az ember.
B.Zs.: Direkt választottunk két olyan zenekart a lemezbemutató vendégeként, akiknek talán más a közönségük, mint a miénk. A horvát Nemečeknek betegség miatt az utolsó pillanatban le kellett mondania a koncertet, így a Stone Sober gyakorlatilag egy éjszaka alatt ugrott be helyettük. Őket egy fiatalabb generáció hallgatja, a zenéjük is kicsit másról szól, de nagyon jól működik. A Gyávával hasonló a helyzet. Ez a felállás valószínűleg hozott olyan embereket, akik még nem jártak pozva-koncerten, vagy lehet, hogy hallottak rólunk, de nem volt komplett élményük velünk. A régi arcok meg szerintem azért jöttek el, mert különleges volt a helyszín. Az említett hiátusra visszautalva: érdekes, hogy belülről ezt mi nem így éljük meg. Az utolsó lemezünk tényleg majdnem tíz éve jelent meg, az albumírás nálunk hosszabb időszak, de azért folyamatosan koncerteztünk.
Sz. S.: Igen, minden évben letoljuk a magunk köreit. Hálisten tényleg vannak visszajárós klubok, városok, szervezők, és talán már nem minden évben, de így-úgy egy-két külföldi fellépés is befigyel. Azért sem éljük meg feltámadásként ezt az egészet, mert az utóbbi egy évben sokat melóztunk az új lemezen. Szóval viszonylag kisebb amplitúdóval működik ez a dolog, de nem nevezném extrémnek.
B.Zs.: Lehet, hogy mindez csak azért tűnik látványosabbnak az új lemez kapcsán, mert az album miatt jóval többet kommunikálunk kifelé, így a zenekar neve is gyakrabban kerül a köztudatba. Ez nyilván sokkal többet számít, mint amikor egy random áprilisi napon koncertezünk valamelyik magyar városban – annak azért nincs akkora hírértéke. Ahhoz, hogy a magunk szintjén egy kicsit megtörjük a csendet, kell egy új lemez, kell köré egy kis hype a teaserekkel és a lemezbemutató koncert kifejezéssel. Ezek azok a dolgok, amik ilyenkor egy kicsit felkavarják a vizet.
Azt mondod, kell az új lemez, miközben sokan ezt is elvitatják már. Valóban kell? Minden szempontból spéci zenekarként nektek mennyire kedvez vagy árt ez a mai single-ökre szakadt, dalokra szakadt megközelítés?
S.Sz.: Szerintem egy bizonyos típusú világnézetből irreleváns, hogy mi történik a világban és mi történik velünk. Ezt bátran mondhatom, hiszen, ha megint visszautalok az underground szó klasszikusabb jelentésére, ha még van ennek egyáltalán értelme, az ugye épp annyi, hogy szembe mész valamiféle fősodorral. Régebben kis túlzással egy kislemez is hosszabb volt 35 percnél, ma a nagylemezek ilyen hosszúak.
B.Zs.: Mi talán pont a régi vonalon mozgunk: lemez, lemezbemutató, és lehetőség szerint folyamatos koncertek. De ezek nincsenek nagyon megtervezve. Általában csak úgy eljutunk oda, hogy kellene csinálni valami újat. És akkor elkezdődik az alkotási folyamat, ami nálunk – ahogy említettem – hosszú történet, mert egyrészt nem egy helyen lakunk, már nem egy élettérben működünk, hosszabb ideig tart, míg egymásra kapcsolódunk. Másrészt eleve kritikusak vagyunk magunkkal, a témáinkkal, a dalszerkezeteinkkel, meg úgy általában mindennel. Gyakran előfordul, hogy elvisszük koncertre és kipróbáljuk az adott dalt, aztán egyszer csak valamelyikünk azt mondja: lehet, hogy ez mégsem működik. És akkor kuka, kezdjük elölről. Van egyfajta belső igény mindannyiunkban, hogy csináljunk új dolgokat. Igazából mindig az a kérdés, hogy mekkora ez az igény. Kiadunk egy dalt, mint például 2020-ban a vomit cometet, ami valóban egy single volt, vagy megérik egy nagylemez – ami persze még mindig rövidebb, mint általában az albumok többsége. Az nem a mi utunk, amit sok zenekarnál látni, hogy egy-két év alatt, single-ök formájában gyakorlatilag egy teljes nagylemezt kiadnak. Ebben az olvasatban nem vagyunk annyira termékenyek.
Mondhatjuk, hogy a vetítéssel megelőztétek a korotokat, illetve jellegében ma is egyedi világviszonylatban is, ahogy felfogjátok a vizuális körítést. Utóbbinak sokkal nagyobb jelentősége van a koncerteken, mint akár tíz-húsz évvel ezelőtt.
Sz.S.: Ez kicsit 22-es csapdája. Nyugodtan odaírhatod óriási betűkkel bárhova, hogy 16 milliméteres vetítők, gépzúgás és társai, az semmiféle ingerküszöböt nem ér el. Inkább olyan megélésünk van, hogy csak akkor van az embereknek „aha, ja, hogy ez az"-élményük, amikor már ott vannak a koncerten és élőben látják, mi is ez az egész: van hangja, szaga és így tovább. Amíg nincs manifesztált empíriája, hogy ilyen furcsa szavakat mondjak, addig igazából bármit leírhatsz, nem éri el az emberek agyát. És ezt most nem negatívan mondom. A mi köreinkben például biztosan nincs ember, aki ne hallott volna a Rammsteinről, tudjuk, hogy mennyire látványos koncerteket adnak, mégis tök más a hatás, amikor ott állsz a stadionban és leperzsel a piró meg a tűzijáték. Nem hozzájuk hasonlítom magunkat, és nem is vagyunk egyébként Rammstein-rajongók, csak ez egy tök jó analógia. A mi esetünkben is egy koncerten látni igazán, hogy Csabi hogyan csinálja ezt élőben a hat-hét vetítőgéppel. Ebből a szempontból egyébként a Zene Házában is tök érdekesen sikerült a koncert. Csabi előtte, a beálláson egyszerűen nem érezte a vászon alakja miatt a dolgot, de aztán brutálisan jól megcsinálta a vetítést ott, abban a pillanatban, mert ahogy elkezdődött a koncert, jött benne az intuíció, hogyan ugorja meg a feladatot. És tényleg az este egyik fénypontja lett, ahogy összerakta a vetítést. Szóval ez egy plusz energia. A koncertek után is beszélgetnek vele az emberek, odamennek, összeszedik a roncsolódott filmeket, és örülnek nekik, mert ilyet ma már tényleg nem látsz. Valószínűleg jó, hogy nagy számban nem csinálják ezt mások, mert így nem lerágott csont, és nem is lesz az soha. De azért egy zenekar számára kis túlzással öngyilkosság, hogy ilyenbe vágja a fejszéjét. A vetítőket vinni, felcibálni, lecibálni, összerakni, emelgetni – ez azért még mindig nagy kihívás.
A fizikai hordozó először szintén a Zene Házában volt kapható. Én úgy képzelem, aztán lehet, hogy tévedek, hogy a ti közönségetek számára ez talán még fontosabb lehet, mint mondjuk egy átlag zenekarnál. Jól gondolom?
Sz.S.: A vomit comet megjelenése óta folyamatosan kaptuk a nyomást minden koncert után, hogy vennének vinylt, ha lenne. Innentől kezdve törvényszerű volt, hogy lesz. Abban a tekintetben nem lógunk ki a sorból, hogy maguk a zenefogyasztási szokások is nagyjából két irányba mennek. Nyilván mindenki streamel, de van az a szűkebb réteg, akinek egyébként meg kell fogni a matériát, és idézőjelben bármennyit hajlandó áldozni erre. Ez ráadásul független attól, hogy egyébként hallgatni fogja-e vagy nem, mert ugye ott megint kettéválik a közönség. Nekünk is különleges megélés, hogy van egy plusz matéria, amin meg tudjuk mutatni, miről szól a pozvakowski, és most nem feltétlen a vinyl hanganyagáról beszélek, hanem arról, ahogy kézbe veszed. Nálunk minden grafikai munkát Ádám csinál a zenekarban, és szerintem elképesztően jól összeállt az LP-re a borító, meg az egész művészeti koncepció. Lehet, hogy a vinyl mérete miatt, vagy, hogy piros színű korongon hoztuk ki, de tök szépen rímel minden mindennel.
B.Zs.: Én LP-ben nem vagyok otthon, CD-ket gyűjtök, de zenefanatikusként kicsit mániám, hogyan passzol a borító az adott zenéhez. Eleve úgy hallgatok meg egy lemezt, hogy bejönnek színek, hangulatok, és ennek az egyik fő hordozója a borító. Szerintem nagyon fontos dolog, és nálunk ez most nagyon összeállt. Úgy gondolom, ez is a rapid egyik nagy erőssége.
Mik most a következő időszak tervei?
Sz.S.: Valószínűleg, ha az alapvető törvényszerűségeket figyelembe véve megjelenik egy lemez, arra kíváncsiak a klubok, a szervezők, meg a közönség, tehát igyekszünk a legtöbb helyre elvinni.
B.Zs.: Plusz, kicsit filmes-videós formátumban is kalandozni fogunk, mert arra meg van idő és némi talentum a zenekar bizonyos tagjaiban.
Sz.S.: Amit Zsombor mond, az magyarul a videóklipet jelenti! (nevet)
B.Zs.: Nem-nem, azért nem akartam így mondani, mert inkább egy élő felvétel kezd körvonalazódni. Az én fejemben mindenképp... Nagyon szeretném – remélem, hogy szeretnénk – ezt szervezett-rendezett módon összerakni, nem egyszerű koncertfelvételként kezelni, hanem leképezni filmkockákra az élő fellépéseink hangulatát a színpadi produkcióval, a vetítőgépekkel, a vetítésekkel együtt.
Összességében egyébként milyen lett szerintetek ez az új hanganyag?
Sz.S.: Szerintem a legfőbb tulajdonsága az, hogy élő. Mert egyben vettük fel, igazából nincs is rajta utómunka a kötelező körökön kívül. Egyben van, és nagyon-nagyon friss. Személyesen pedig azt mondanám még, nyilván a saját kereteink között, hogy ezek elképesztő vidám dalok, pörgősek, jó játszani őket. Mert azért voltak olyan témáink, amiket, ha leültél és meghallgattad, úgy érezted, mintha ráraktál volna egy négytonnás követ a két válladra... Ezek most nem olyanok. Gördülékeny az egész, függetlenül attól, hogy minden egyes hang mögött öt-hat liter izzadság rejlik.
B.Zs.: Utólag visszahallgatva, egyre inkább az egységes szó jut eszembe a lemezről. Én is azt érzem, hogy előremutató, meg friss, olyan, amit eddig nem próbáltunk. A másik – ami viszont az én személyes tapasztalásom –, hogy elkezdtem a visszajelzések alapján a bennünket szerető emberek fülével hallgatni a lemezt, és tök izgalmas élménynek tűnik. Most már el tudok egy kicsit vonatkoztatni attól, hogy saját produkcióként tekintsek rá. Ilyen korábban nem volt. Nyilván, ha negatívak lennének az említett visszajelzések, akkor nem feltétlen helyezkednék bele ebbe az élménybe! (nevet) De nagyon pozitív minden feedback, és úgy érzem, jól működik a lemez. Ez most egy ilyen „szevasztok, itt a pozvakowski"-típusú cucc. Többen említették egyébként, hogy éreznek benne egyfajta zenekari összegzést, ami egyébként nem tudatos, de rendben van. Szerinted amúgy milyen?
Az „egységes" szerintem is jó kifejezés. Meg lehet, hogy csak én vagyok ilyen hangulatban, de mintha könnyebben, gyorsabban rá tudtam volna most akadni erre, mint mondjuk az előzőre.
B.Zs.: Na, ez akkor lehet, hogy arra utal vissza, amit Sebi mondott: hogy vidám a lemez! (nevet)
Stúdiófotók és zenekarfotó: Domokos Attila / Koncertfotók: Tóth Masa
