Shock!

A 90-es évek nagy nu metal hullámának egyik túlélője a kaliforniai Papa Roach, akik ugyan még mindig vonzzák a kiscsajokat koncerten, ám zenéjük egyre inkább belesimul a kiszámítható amerikai rádiórockba. A szigetes koncert délutánján a szívtipró külsejű Tobin Esperance basszusgitárost és a nem túl régóta náluk doboló Tony Palermót kaptuk meg pár perc erejéig.

Volt időtök szétnézni ma a fesztiválon?

Tobin: Nem, épphogy most érkeztünk, viszont remek volt a kaja a cateringben.

Mit ettél?

Tobin: Libamájat. Nagyon finom volt. Elég sokan kedvelik ezt errefelé, azt hiszem.

Elég szokatlan az új lemezetek: a fele stúdiófelvétel, a másik fele pedig koncert. Honnan jött ez az ötlet?

Tobin: Mindig szerettünk volna kipróbálni valami mást, megmutatni lemezen, hogy milyenek vagyunk élőben, és a rajongóink is vártak már valami ilyesmit tőlünk. Nekünk is roppant izgalmas volt ezt ilyen formában összerakni. Egyébként az az öt stúdiódal tulajdonképpen egy bónusz a koncertfelvételhez. A tőlünk telhető legjobb öt dalt megírtuk, felraktuk rá, de ezt inkább koncertlemeznek szántuk, bár az tény, hogy sokan várják izgatottan az új dalokat is, szóval a rajongók talán inkább erre fognak odafigyelni.

Ma játszotok valamit erről?

Tobin: A Kick In The Teeth-t.

Van kedvenc is már az újak közül?

Tony: A Burn…

Tobin: Igen, az abszolút favorit!

Tony: Ja, a többi kurva szar. (nevetnek)

Van olyan Papa Roach dal amit macerás eljátszani élőben?

Tony: Azt hiszem, mindig úgy készültek a dalok, hogy ne legyen nehéz eljátszani. Egy régebbi dal érdekesebb számomra, a She Loves Me Not, amit nem is játszunk túl gyakran, ebben van egy groove (mutatja), amin mindig agyalnom kell egy kicsit.

Annak idején elég nagy hype volt körülöttetek kaptatok az Infest lemez megjelenése után, pont a nu metal korszak közepén. Még mindig nu metal bandának tartjátok magatokat?

Tobin: Egyáltalán nem, inkább csak egy egyszerű rockandroll banda vagyunk.

Tony: Az emberek szeretnek kategorizálni, de nem mondanám magunkat nu metalnak.

Tobin: Így van, mi csak egy rockandroll zenekar vagyunk. It’s all rock and roll… (énekli)

A Last Resortot szeretitek még játszani?

együtt: Igen!

Nem unjátok?!
Tobin: Egyáltalán nem unalmas. Kicsit másképp is játsszuk már, mint 10 évvel ezelőtt. Pont azért változtatunk meg apró dolgokat, hogy még mindig élmény legyen nekünk is, ne csak a hallgatóknak. Ráadásul általában ez az utolsó dal, és már a konferálásnál mindenki kiabálni kezd, szóval még mindig buli az egész.

Melyik volt a zenekar legrosszabb időszaka?

Tony: Amikor a zenekarba kerültem. (nevet)

Tobin: (vigyorog) Á nem, igazából az volt a legrosszabb időszak, mielőtt Tony hozzánk jött volna. De most minden oké, Tony megmentette a süllyedő hajót. Valahogy akkoriban minden a visszájára fordult, nem tudtunk normális zenekarként működni. Elég, ha egy ember ül sötét felhőként az egész csapat felett, az tökéletesen el tud rontani mindent. Dave (Bruckner – korábbi dobos) mindenre hatással volt, a koncertekre, emberi kapcsolatokra, de még egymással sem tudtunk normálisan együtt dolgozni, mindent megmérgezett. A turné is borzalmasak volt vele. Tudod, van az úgy, hogy néha kemény döntéseket kell hozni, mi ezt megtettük és elvágtunk egy fontos köteléket. De aztán megtaláltuk Tonyt, azóta minden rendbejött. Dave egyébként jobban van azóta, sokkal egészségesebb, mint négy évvel ezelőtt volt.

Milyen volt a Sixx A.M.-mel turnézni?

Tony: Egy turnét nyomtam végig velük, de baromi nagy élmény volt. A Mötley Crüe zenéjén nőttem fel, gondolhatod, hogy mennyire szürreális élmény volt Nikki Sixx-szel turnézni! Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy én dobolhattam a koncerteken, egy mázlista vagyok! Azt viszont nem tudom, hogy legközelebb is én megyek velük vagy sem.

Tudsz valamit a kettes lemezről?

Tony: Szerintem már befejezték, de azt nem tudom, hogy mikor tervezik a megjelenést. És még csak egy dalt hallottam róla.

Mi volt életetek legelső koncertje rajongóként?

Tony: Nekem a KISS volt. 1978-ban.

És a legutolsó?

Tobin: Két kedvencemet láttam, a Nine Inch Nails-t és a Jane’s Addictiont, Santa Barbarában.

Tony: Én PJ Harvey-t láttam legutoljára.

Mi a legnagyobb különbség az európai és amerikai koncertek között?

Tobin: Európa jobb, csak iszonyú messze van otthonról.

Tony: Más a közönség is. Sokkal lelkesebbek.

Tobin: A sör is jobb itt!

Tony: Meg jóval több errefelé a látnivaló.

Tobin: Viszont Európában más a szaguk az emberek. (röhögnek)

Miket hallgattok otthon, pihenésképp?

Tobin: Klasszikus zenét. Illetve bármit, ami nem túl hangos. Ne legyen súlyos, hangos és ne legyen benne túl sok gitár.

Tony: Nekem mindegy, bármi jöhet.

Milyen filmet láttatok utoljára?

Tony: A 2012-t, bár az nem ér, mert már láttam korábban. A The Business volt az utolsó.

Tobin: Azt, ami a nyolcvanas években játszódik?

Tony: Aha, azt. Marha jó kis film.

Életed legjobb három lemeze?

Tony: Pink Floyd: Dark Side Of The Moon, AC/DC: Back In Black, Red Hot Chili Peppers: Blood Sugar Sex Magik

Mi az élet értelme?

Tony: PJ Harveyt megdugni. (nevet)

Tobin: A rockandroll, az ünnepek, és az ilyen fesztiválok, ahol együtt buliznak az emberek.

(Az interjú nyomtatásban a Rockinform 176. számában olvasható.)