Shock!

Szeptember 23-án az A38 Hajón lép fel minden idők egyik legnagyobb rockbillentyűse, Don Airey, aki immáron bő tíz éve a Deep Purple sorait erősíti, az ezt megelőző évtizedekben pedig olyan előadók lemezein, illetve sokszor turnéin szerepelt, mint Gary Moore, a Rainbow, Ozzy Osbourne, a Whitesnake vagy a Judas Priest. Az idén 64 éves angol muzsikus következő időszaka már a hamarosan ismét mozgásba lendülő Deep Purple ügyeiről szól majd, ám mint kérdésünkre elmondta, a tavalyi All Out album révén új lendületet kapott önálló karrierjét sem kívánja elhanyagolni.

Mivel a jelenlegi turné a tavalyi All Out szólólemezedet hivatott népszerűsíteni, gondolom, elsősorban ennek az anyaga kerül majd elő a koncerteken...

Igen, de nem kizárólag. Valóban az All Out és a szólómunkásságom áll majd a fókuszban, de a programban szerepelnek majd klasszikus dalok is a múltamból. Így tehát játszunk Ozzy Osbourne, Gary Moore és Rainbow nótákat, meg persze néhány Deep Purple-t is. Mindebben egy remek banda lesz majd a segítségemre. A gitáros Rob Harris, aki főállásban a Jamiroquaiban játszik, és nagyon régóta jó cimborám, az énekes pedig Carl Sentance, aki régebben a Krokusban is megfordult. Ők már viszonylag hosszabb ideje zenélnek velem együtt, de mellettük két új arcot is csatasorba állítunk ezen a turnén: a dobosom Tim Brown, a basszusgitáros pedig Alex Meadows, aki azelőtt Tom Jonesszal is játszott, de még órákig sorolhatnám, hány helyen bizonyított. Mind készen állunk arra, hogy egy hatalmas bulit csapjunk Budapesten!

Vannak emlékeid a korábbi budapesti fellépéseidről?

Persze, mindre emlékszem! Nagyon szeretek nálatok játszani, az egyik kedvenc helyemmé vált Budapest az elmúlt húsz év során. Mindig baromi jól szórakoztam a koncerteken is, szeretem a magyar közönséget.

A szólólemezed nyilván más tészta, de az említett Ozzy, Gary Moore, Rainbow és persze Purple örökzöldek gitárorientáltságát aligha kell külön hangsúlyozni, Rob Harris viszont elég más vonalon mozog zeneileg. Hagyományos előadásmódra számítsunk tőle vagy valami újszerűre?

Abszolút hagyományosra! Rob tényleg a Jamiroquaiban játszik, de ha annak idején úgy dönt, simán lehetett volna hatalmas rockgitáros is. Tökéletesen érzi ezt a vonalat, mindenhová hurcolja magával a régi Stratocastereit és a Marshall ládáit, sőt, folyamatosan kísérletezget is ezekkel.

Szereted amúgy a Jamiroquait?

Igen, persze. Az első két-három albumuk tök jó volt, bár szerintem azokon Rob még nem szerepelt! (nevet)

Mennyiben más számodra zenészként, dalszerzőként szólóban tevékenykedni, mint a Deep Purple-ben?

Szólóban te vagy a főnök, a saját projektedről van szó, és a felelősséget is te viseled mindenért. A lemezemre én írtam a zenét, a többiek pedig utána nagyon gyorsan megtanulták a témáikat, és aztán hasonlóan gyorsan fel is játszották a részeiket. Az idő pénz... De alapvetően egyébként a hagyományos zenekari munka híve vagyok, a Deep Purple-ben pedig a mai napig ez érvényesül.

Vagyis akkor nem a neten át küldözgettek egymásnak fájlokat, ha jól sejtem...

Jól sejted! (nevet) Tudod, egy zenekarban játszani nem túl bonyolult dolog: összejöttök egy helyen, és játszotok, amiből aztán kikerekedik pár jó rocknóta. Pontosan így dolgoztunk az új Deep Purple albumon is: összejöttünk pár alkalommal pár hétre, zenélgettünk, és összeálltak a nóták. Utána pedig felvettük őket.

Eszerint teljesen kész a lemez?

Zeneileg teljesen készen van, és a felvételeket is befejeztük, a keverés azonban még hátra van. Ez a következő hetekben történhet meg, és ha minden jól alakul, valamikor 2013 elején kint is lesz az album.

Zeneileg milyen irányt vettetek az új témákban mondjuk az előző albumhoz, a Rapture Of The Deephez képest?

Más ez az album, mint az előzőek, sokkal több rajta a hosszú, alapos, kifejtős betét... Abból a szempontból pedig szerintem leginkább az In Rockra üt, hogy spontán, de közben nagyon alapos, jó minőségű maga a felvétel. A producerünk, Bob Ezrin is nagyon sokat tett hozzá az összképhez, számunkra is komoly könnyebbséget jelent, hogy egy ilyen rutinos profival dolgozhatunk.

A csapatból valaki – már nem emlékszem, pontosan kicsoda – nemrég utalt rá egy interjúban, hogy akár a Deep Purple utolsó stúdióalbuma is lehet az új anyag. Mit gondolsz erről?

Hogy akár a Deep Purple utolsó stúdióalbuma is lehet az új anyag! (nevet) Az ilyesmit sosem tudhatod előre...

Amikor az utóbbi években Budapesten láttalak titeket, mindig az jött le a színpadról, hogy állati jó és baráti a hangulat a csapatban. Ordít rólatok, hogy ennyi év után is mennyire élvezitek a muzsikálást.

Igen, ez valóban így van. Jóbarátok vagyunk mind a magánéletben is, és imádjuk játszani ezeket a dalokat. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a Deep Purple-ben sosem volt divat mindig szolgaian ragaszkodni a lemezverziókhoz vagy akármilyen sablonhoz. A koncertprogramot is folyamatosan változtatjuk a turnékon, és magukat a dalokat is mindig mozgásban tartjuk, kísérletezgetünk velük, itt-ott egy kicsit mást játszunk, megvariáljuk a témákat. Így aztán minden este teljesen más, és sosem fullad unalomba a muzsikálás. Egyfajta frissesség lengi körül a zenekart ma is, és ezt imádom.

Mit éreztél, amikor felajánlották, hogy véglegesen is csatlakozz hozzájuk?

Mivel ugye először különféle egészségügyi problémák miatt egy időre be kellett ugranom előtte Jon Lord helyére, nem ért váratlanul a dolog, vagyis amikor kiderült, hogy Jon a továbbiakban már nem kíván olyan aktívan turnézni, igazából teljesen magától értetődő volt a belépésem. De az első koncertre a mai napig tisztán emlékszem, ugyanis semmit sem próbáltunk előtte! (nevet) Steve-vel leültem átnézni a Well-Dressed Guitart, azt ugyanis Jon valami miatt nem tanulta meg, ő viszont mindenképpen szerette volna játszani, de ennyi történt, zenekari szinten nem tartottunk próbát. És ez egy fesztiválbuli volt 27 ezer nézővel... Igazából az első perctől fogva arra törekedtem, hogy magamat hozzam a dalokban, ne pedig Jont akarjam utánozni. Ez a mai napig így van egyébként.

Barátok voltatok amúgy Jonnal?

Nem mondanám, hogy személyes jóbarátok lettünk volna, de természetesen jól ismertük egymást, hiszen a rockzenében eleve nem mozog túl sok billentyűs. Hihetetlenül kedves, barátságos ember volt, zeneileg pedig egyedülálló tehetség, ez nem is kérdés.

Miként fogadtad a halálhírét?

Épp az új lemez anyagát vettük fel, amikor megérkezett a hír, hogy Jon eltávozott közülünk, és abban a pillanatban minden megállt. Az egész zenekart hihetetlenül felzaklatta és lesújtotta a hír, különösen Ian Paice omlott össze teljesen. Nem csak mi veszítettünk el egy barátot és zenésztársat: Anglia is elveszített egy kulturális ikont, egyet az igazi nagyok közül.

Szerinted mi a legnagyobb különbség a játékotok között?

Ezt inkább te mondd meg nekem! (nevet) Összességében talán az, hogy én kicsit egyszerűbb oldalról közelítek meg mindent, mint ő, nála jobban hajlok a szimplább megoldások felé.

A Purple-ben tehát tökéletesen érzed magad, ez tiszta sor. Ezen kívül melyik zenekari felállásra emlékszel még vissza a karrieredből különösen kreatívként?

Ez nehéz kérdés... (gondolkodik) Randy Rhoadsszal például semmihez sem hasonlítható élménynek bizonyult a közös munka, és Gary Moore-ral is mindig szívesen zenéltem, akárkik is voltak körülötte még rajtam kívül. Ha viszont albumot kellene mondanom, akkor a Rainbow Down To Earth lemezét emelném ki, mert arra mindig is különösen büszke voltam. Ott aztán tényleg minden alkotóelem tökéletesen passzolt egymáshoz, és a felállás is tökéletesen működött.

Eszerint Ritchie Blackmore-ról is jó emlékeket őrzöl?

Tudom, hogy Ritchie-nek rossz híre van, de én mindig nagyon jól megtaláltam vele a hangot, már egészen a kapcsolatunk elejétől fogva. Ritchie-vel zenélni olyan, hogy mindig tanulsz közben valamit. Kétségtelen, hogy ezek nem könnyű leckék, de mindig megérték! Fantasztikus zenész, hihetetlen tehetség.

Tartod vele a kapcsolatot?

Nem vagyunk folyamatosan összeköttetésben, de ha találkozunk, az mindig kellemes élmény. Legutóbb úgy két-három éve lógtunk együtt, amikor a feleségemmel elmentünk megnézni egy Blackmore's Night koncertet. A buli után bementünk az öltözőbe, aztán jó félórát dumálgattunk, sztorizgattunk a régi időkről, és persze hatalmasakat röhögtünk közben. Ritchie-nek hihetetlen memóriája van, eszméletlen sok mindenre emlékszik, ami nekem már teljesen kiesett azóta! Szóval a mai napig jó a viszonyunk.

Valamire mindig is kíváncsi voltam. Igaz volt-e az az elég erősen terjedő pletyka, hogy a '90-es évek második felében, szinte közvetlenül Cozy Powell halála előtt majdnem sikerült összehozni a Rainbow-t egy turné erejéig, benne Blackmore-ral, Ronnie James Dióval, Bob Daisley-vel, Cozyval és veled?

Én is emlékszem a dologra, de csak híresztelés volt.

És milyen emlékeket őrzöl Ozzyról?

Négy évig voltam vele turnén szinte folyamatosan, szóval elég sokat! (nevet) Sok hullámvölggyel tarkított utazás volt az a periódus... Először is ott volt Randy Rhoads tragikus halála, ami mindenkit teljesen kikészített, és nagyon nehezen dolgozta fel a csapat. Aztán ugye akkoriban Ozzy is egy borzasztóan súlyos korszakát élte, eszméletlen mennyiségű drogot és alkoholt fogyasztott, az ilyesmi pedig nem könnyíti meg a munkát. Maga a zenekar viszont mindig óriási volt, és a színpadon is hihetetlen zenélés zajlott. Egyetlen gyenge pillanatunk sem akadt akkoriban szerintem a koncerteken. Szóval összességében arról a korszakról is pozitív élményeket őrzök, bár azt azért nem mondanám, hogy szeretném újra átélni! (nevet) De a mai napig nagyon szeretem Ozzyt és Sharont, és hiányoznak is nekem.

A Down To Earth mellett mely két lemezt emelnéd még ki különösen kiugró momentumokként a pályafutásodból?

(elgondolkodik) Lemezek helyett inkább két dalt mondok, oké? Az egyik a Still Of The Night a Whitesnake 1987 albumáról, a másik pedig a Still Got The Blues Gary Moore-tól. Ezek olyan nóták, amiken a stúdióverzióban is tisztán hallatszik, mennyire élvezte minden zenész, hogy a mágia részese lehetett. És mindkettő csodálatos a felvétel minőségét tekintve is. A két Deep Purple album közül pedig a Bananas áll hozzám különösen közel. A felvételekről is remek emlékeket őrzök, hiszen Los Angelesben vettük fel az anyagot, ahol rengeteg barátom él, de akkoriban már viszonylag huzamos ideje nem jártam ott. Egy hatalmas, tökéletesen felszerelt stúdióban dolgozhattunk tökéletes körülmények között, és a dalok is állati jól sikerültek. A Rapture Of The Deep zeneileg kicsit más megközelítésben fogant, de szintén roppant erős lett, arról nem is beszélve, mekkora sikert hozott a bandának. Nem véletlenül tartott minket öt éven keresztül folyamatosan úton. Egyébként pedig most, hogy ezt így jól elmondtam, hozzátenném, hogy nem vagyok olyan fickó, aki állandóan a múltba réved, a jövő sokkal inkább izgatja a fantáziámat. Vagyis remélhetőleg a következő album lesz a következő kiemelkedő momentum a pályámon! (nevet)

Most lejátszod ezt a szólóturnét, aztán jövő év elején kijön a Purple album. Mi a következő lépés?

Turné turné hátán. De közben a saját szólóprojektemmel is szeretnék foglalkozni. Egy zongoralemezem például már teljesen elkészült, ezt is igyekszem mielőbb kihozni. A Deep Purple-nél sem a stúdióalbum egyébként az egyetlen esedékes kiadvány, hiszen még 2011-ben készült egy sor szimfonikus felvételünk Stephen Bentley-Klein vezényletével. Valamikor a jövő év folyamán ezekből is kijön egy igen alapos válogatás, de a pontos részleteket itt még tényleg nem tudjuk. És egy önéletrajzi könyvön is dolgozom. Ezt is szeretném befejezni 2013-ban. Vagyis unatkozni biztosan nem lesz időm! (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az első Charlie Parkertől a Live At Carnegie Hall, az 1947-es koncert felvétele. Aztán a Live Cream a Creamtől, és Cat Stevenstől a Saturnight – Live In Tokyo, ez egy 1974-es élő album. Mondok még párat, jó? A Deep Purple-től mindig is a Who Do We Think We Are volt a favoritom, aztán ott a Beatlestől az Abbey Road, és legyen még valamelyik régi Emerson, Lake & Palmer is.

Mi az élet értelme?

Egy Monty Python film! (nevet)

Don Airey szeptember 23-án az A38 Hajón koncertezik. További részletek a Livesound honlapján.