A balassagyarmati Viola D' Amore zenekar történetét kb. fél óráig silabizáltam, míg a tömény 3 oldalas promószövegből rájöttem ki, mikor, hol, miért tette azt, amiből megszületett az Index.
Nem aprózták el a srácok, 8 nóta szerepel az anyagon átlag több, mint 5 perces hosszúsággal, mely szerintem már túlmutat a demó minőségen.
A Viola előszeretettel alkalmazza dalaiban a billentyűs betéteket, talán ez a csapat erőssége is egyben. A dalok többnyire egységesek, bár hosszuknál fogva nem ritkán fárasztóak is. Pár helyen felbukkan némi Dream Theater-es ihlet, vagy az ősrégi magyar hard rock zenekarok hagyatéka is, de számottevő eseményre nem számíthatunk.
Az Indexről kiemelendő talán a zárásként szolgáló Út az ég felé, amely a legfurább és legvegyesebb összetételű dal. A kezdeti heavy metalt megszakítja egy lágyabb, atmoszférikusabb ízű szakasz, ami visszakanyarodik egy jó kis gitárcentrikus részbe, majd egy progresszív rockos zárásba.
Miközben végighallgattam a lemezt, egy gondolat jutott eszembe: talán túl sokat vállalt fel a zenekar, így többnyire átestek a ló túlsó oldalára. Kevesebb több lett volna, de beismerem még így is egy eredményes munka született, melynek folytatásában remélem azért követhető lesz a zenekar által kitűzött konkrét elképzelés és cél.
