Shock!

Vérzik a szívem. A Witherfall első – és nagy eséllyel utolsó – lemeze mindenkinek bátran ajánlható, aki valaha is szerette a komplex, okos és hangulatos progresszív heavy/power metalt, viszont borítékolhatóan elsikkad majd. Miért is mondom ezt? Egyfelől, mert az album eleve több mint két éve dobozban állt a kiadása előtt, ami ugye sosem jelent jót, másrészt a zenekar egyik megálmodója, Adam Sagan dobos tavaly év végén elhunyt, harmadjára pedig a másik főarc, Jake Dreyer gitáros azóta a sokkal nagyobb, pörgős koncertnaptárral rendelkező Iced Earth sorait erősíti. Noha a srácok elvileg nyitva hagyták maguknak a lehetőséget a folytatásra Adam halála után is, a fentiek alapján én azért úgy gondolom: nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez az album már csak mementóként jött ki.

És hogy miért tragikus mindez azon túlmenően is, hogy egy mindössze 36 éves emberrel végzett a limfóma? Mert az album tényleg minden túlzás nélkül szenzációsan jó. Tulajdonképpen elég lenne annyit írnom, hogy ha szereted az olyan zenéket, mint a Chuck Schuldiner-féle Control Denied, a Charred Walls Of The Damned, a korai Fates Warning, a korai Dream Theater, a klasszikus Psychotic Waltz, vagy netán Tim Owens első komoly csapata, a sajnos hasonlóan kevesek által ismert Winters Bane, nos, akkor itt nincs mit mérlegelni – hallgasd meg, merítkezz meg benne, és avass egyből új kedvencet. És ha most összevonnád a szemöldöködet: nem, nem túlzok, a Nocturnes And Requiems tényleg ennyire jó. Ráadásul ilyen típusú muzsikát régen is csak kevesen játszottak, ma meg aztán valóban ritkább, mint a fehér holló.

Maga a csapat egyébként 2013-ban alakult, amikor Dreyer és Joseph Michael énekes kikerült a White Wizzardból (vagy még éppen nem, de végső soron mindegy is – az ottani tagcseréket szerintem már Jon Leon sem tudja követni), és a korábban az Into Eternityt, illetve a Circle II Circle-t is megjárt Sagan, valamint Anthony Crawford basszer (Virgil Donati, Nili Brosh) társaságában valami újba fogtak. Őszintén szólva tényleg fel nem foghatom, miért parkolt a tokkal-vonóval elkészített, ráadásul Chriss „Zeuss" Harris által kevert és maszterelt anyag 2014 vége óta, színvonala alapján ugyanis bármelyik befolyásos európai metalkiadó repertoárjába be kellett volna férnie. Akár már csak presztízsből is. De ez most már sajnos veszett fejsze nyele... A lényeg tényleg annyi, hogy az album minden összetettsége, zeneisége mellett is abszolút dalközpontú marad, és baljós, sötét, néhol még némi klasszikus King Diamondot idéző horror-hangulatot sem nélkülöző atmoszférája is egyből beszippantja a hallgatót.

Nem akarom dalonként szétcincálni a lemezt, mert nincs értelme: tényleg felvonul itt komplex módon elővezetett, riffgazdag old school heavy metaltól virtuóz, neoklasszikus szólóbetéteken és thrashes elemeken át lágy, csodaszép akusztikus hangulattémákig minden, de végig rendszerben marad az egész. Ugyan Kiss kollégát tavaly az Iced Earth soraiban nem igazán nyűgözte le Dreyer, itt abszolút meggyőző, amit művel, de mind a négy tagot maximális dicséret illeti, mert a fasza dalok mellett az egyéni teljesítmények szintjén is abszolút topmunka az album. Williams hajlékony, erőteljes énektémái végig nagyon pofásak (a kidolgozott vokálmunkával együtt), Crawford is nagyokat játszik, és hát szegény Adam is hatalmasakat dobolt. Az embernek szabályosan belesajdul a szíve, ahogy hallgatja a hangzásában is perfekt lemezt...

Tulajdonképpen csak egy okból nem adok maximális pontszámot, noha pusztán a dalok miatt megérdemelné a csapat: mert erre a lemezre még nem kristályosodott ki annyira a Witherfall egyedi arca, nem mondanám egyik elemre sem, hogy csakis rájuk jellemző, védjegyszerűen witherfallos. Viszont baromira sajnálom, hogy a történetnek immáron vége van, és sosem tudjuk meg, mi fejlődhetett volna ki belőle.