Akik sikeresen kijárták a Heavy Metal Régi Iskoláját, elég, ha ránéznek a borítóra meg a címre, és máris vágni fogják a témát. David Wayne nem beszélt a levegőbe - miért is tette volna? Zeneileg ez az anyag az aktuális Metal Church albumnak is simán beillene.
Sőt, a jó dalokban nem szűkölködő, ám meglehetősen vitaminhiányos hangzású Masterpeace lemez után megváltást jelenthet az elégedetlen rajongóknak! A sound a Fémtemplomtól elvárhatóan agybatipró, a két CD-t voltaképpen egymás mellé sem szabad helyezni a polcon... De jó is lenne a Sleeps With Thundert, a Falldownt, a They Signed In Bloodot és társaikat ilyen megszólalással hallgatni! Most viszont Dave így, szólóban képes volt visszahozni az első két Church album világát. Ahogy azt a Reverenddel is tette 10-12 éve. Az idő persze nem múlik el nyomtalanul felette sem, de mint hallható, azt a legendásan reszelős (néhol picit Udo-s) hangot, azokat az őrült sikolyokat nem tudta kikezdeni. Az öreg Wayne tényleg mindent beleadott! A The Choice nótával meg is van a kellően dinamikus indítás, a darálós riff és az énekdallam a Metal Church zenekarkeresztelő számát idézi, majd jön a The Hammer Will Fall masírozó tempója, amúgy Start The Fire módra.
A D.S.D.-ben és a Vladban Black Sabbath ízű riffek morzsolnak lassan, míg a Burning At The Stake és a Nightmare Part II száguldozós speed metal, utóbbi a címében is visszautal az első lemez (My Favorite) Nightmare dalára. Egy vérbeli power lírai is helyet kapott az albumon, Ballad For Marianne címmel. Nekem egyedül a záró feldolgozás, a Mississippi Queen nem fekszik annyira, ez semmivel nem több, mint a régi rocknóta bemetalosítva, Dave torkához, stílusához igazítva. Sebaj, legfeljebb töltesz magadnak egyet alatta vagy egyszerűen csak lazítasz a nagy döngölés után - majd lehet újra elindítani a lemezt előlről!
A mai kor régivágású headbanger házibulijainak egyik kulcsfontosságú anyaga lehet! Nem csupán a szép emlékek miatt adok ennyit.
