Shock!

Itt van a Wackor, itt van ujra. S szép, mint mindig, énnekem. És igazából nem csak isten tudja, hogy mi okból szeretem, hanem én magam is. Azért, mert egészen egyedi, amit művelnek. Beskatulyázhatatlan, a magyar zenei életben pedig szinte társak és előzmények nélküli. Lényegesen más, drámaian különböző, dramatically different. Nagy szavak ezek, talán túlzottan is nagyok, de a lényeg bennük van elrejtve, és én ezért biza nagyon tudtam örülni, mikor meghallottam, hogy a három boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó visszatér! Hiszen olyan régen volt már (ha jól számolom, saccperkábé éppen öt éve) mikor az Uncommon Ground záró hangjai lecsengtek. Azt a lemezt akkor nagyon tudtam szeretni, még azzal együtt is, hogy számomra bizony visszalépést jelentett egyik kedvenc hazai korongomhoz, a csapat bemutatkozását jelentő Methanolidhoz képest. És azóta sajna egyre kevesebb hír érkezett el hozzám Miki, Küki és SzléjerCsabi mackókról, olyannyira, hogy már-már azt hittem, akkor egy újabb magyar kedvencemtől is elbúcsúzhatok. Aztán derült égből megjött a hármas lemez, ami ráadásul nálunk debütált, úgyhogy egyetlen kérdés maradt: örülünk, Vincent? Ja, örülünk!

A Wackor arra tanítja az embert, hogy velősen fogalmazzon: egész életművük hossza – kis túlzással – alig lenne elég egy Dream Theater EP-nek, a mostani lemezre pedig öt hosszú év után volt képük mindössze nyolc számot felpakolni (amiből az egyik, a Sand-Dance ráadásul egy Lobotomy EP-s ősdaluk újrája), aminek az összjátékideje épp, hogy meghaladja a félórát! Kivételesen én sem fosom hát túlzottan a szót, hanem leszögezem: a Wackor úgy lett jobb, hogy igazából nem változott! Ugyanaz a rendkívül fogós, pattogós, egyszerre agyas és zsigeri muzsika hallható itt, mint eddig, amit a magam részéről leginkább a groove metal és a Prong közé tudok elhelyezni, de simán benne van a pakliban, hogy te meg azt mondod rá, hogy ez bizony a Slayer és az Alice In Chains közti hiányzó láncszem. Miki gitárja tommyvictoros vehemenciával és fogóssággal szaggatja a riffeket, Küki basszusa úgy gyomroz, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és mindvégig jól hallatszik is, miket játszik, Schleier mester pedig nem hiába viseli a SzléjerCsabi becenevet, pörget, dupláz, de mindezt aggyal és dicséretes önmérséklettel teszi. (Meg mondjuk a promófotók alapján nem nagyon szeretnék tőle kapni egy szléjersallert, úgyhogy akkor sem írnék mást, ha nem így lenne.)

Ráadásul van slágernek való darab is: Mechapig névre hallgat a drága, rögtön a második a sorban, és ha ez nem jön be, a többivel ne is próbálkozz, mert kár. De hát miért is ne jönne be – hát mekkora már az a refrén, Miki szokásos, torkába épített vocoderét megvillantva? (Tényleg embertelen megoldásokra képes a faszi, néhol mintha egyszerre gargarizálna és üvöltene!) De a maga módján a Face 2 Face agresszivitásában is fogós, fogósságában is agresszív nyitásától a zongorás felvezetésű, majd egy fejlecsavarintó riffet felvonultató Time zárásáig (mekkora refrén már ez is!) minden dalban találhatsz valamit, amit imádni fogsz. Már persze ha hozzám hasonlóan te is azt vallod, hogy egy zenében nem a kimagasló egyéni teljesítmények állandó megvillantása, vagy az ultrakomplexitás a lényeg, nagyon sokszor elég, ha a ritmusoknak rendeled alá a dolgot, és azok majd visznek előre, akár maguktól is!

Akkor azért emlékezzünk meg a vendégekről is, kettő van belőlük: legkedvencebb magyar bandám, az Angertea (újabb jó pont!) énekese, Mihály Gergely, illetve az X-Faktorból ismerős (bocs, csak nem bírtam kihagyni) egykori kollégánk, Bátky „BZ" Zoli. Ők több dalban is vidáman hozzák a sakálvokált, például a tényleg tökéletesen új formába rántott Sand-Dance-ben is, ami ezáltal az egyik húzószámmá is vált! De ott figyelnek – ha jól hallom – a szigorúan szaggató Borxx Reduxban, meg a zárásban is. Hogy csak megemlékezzek minden számról, elmondom, hogy az XO – nyilván beetető jelleggel – szinte funkys könnyedséggel nyit (ezzel együtt is a legkönnyebben emészthető darab marad), a Ripper számomra meglepően (és örvendetesen) helmetes, a Favourite Excuses gitártémái pedig annyira ellenállhatatlanul fogósak lettek (ideértve a szinte SOAD hangulatú szólót is!), hogy lelki szemeim előtt már-már látom kis csapatunk másik wackoros tagját, Szilvit, ahogy táncol rá a szerkesztőségi villa medencéjének partján.

Az első bé kedvenc kölyökmackója tehát harmadszorra sem tudott hibázni, és ha mindehhez hozzáveszem, hogy a Varga Zoli által a Supersize-ban kreált hangzás kábé az eddigi legjobb tőlük, nincs miért levonnom a maximális pontszámból. Számomra az év hazai lemeze, és külön örülök annak, hogy mindössze 31 perces, hiszen napjában négy-ötször is vígan lefuthat, ha épp olyan kedvem van. Le is fut.