Shock!

december 05.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Ulcerate: The Destroyers Of All

Ulcerate: The Destroyers Of All„Nem a rock a mai világ zenéje, a rocknál van sokkal jobb zene is", mondta az Oscar-díjas Ennio Morricone annak kapcsán, hogy az idei május elsejei munka ünnepét Olaszországban az ő nagyzenekari művével ünneplik. Minden tisztelet megilleti a filmzeneszerző legendát, ám e kijelentése némi szűklátókörűségre vall. Nyilatkozata második fele erősen szubjektív, de ez legyen az ő baja. Viszont mondatának első felével csak az érthet egyet, aki számára a rock csupán az Offspringet és a Rolling Stonest jelenti. Mert ha Morricone úr tisztában lenne az olyan zenekarok létezésével és munkásságával, mint például az új-zélandi Ulcerate, és nyitott szemmel járna-kelne a nagyvilágban, gyorsan megbánná elhamarkodott kijelentését.

megjelenés:
2011
kiadó:
Willowtip
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Az Ulcerate talán a death metal színtér egyik legmegbízhatóbb résztvevője, nevük hallatán egy ormótlan, útjából mindent elsöprő, gigászi szörnyeteg elevenedik meg lelki szemeim előtt, s zenéjükkel csak tovább erősítik ezt a képzetet bennem. A 2000-ben alakult trió eddigi két lemezén is minőségi pusztítást vitt véghez, mesterien keverve az egészen lassú, súlyos részeket a tomboló vihar elemi erejével. E tekintetben a csúcsot az Everything Is Fire című második opuszával a banda sikeresen el is érte, így jogos volt a kérdés, hogy következő alkalommal vajon mit várhatunk majd tőlük, képesek lesznek-e túlszárnyalni ezt a színvonalat.

Ezúttal némileg új irányt vett a csapat, a gyors részek megritkultak, a magukat ólmos lábakon vonszoló részek pedig megszaporodtak, ami az Ulcerate eddigi legsúlyosabb és egyben legnehezebben befogadható anyagát eredményezte. Aki tehát eddig a zenekart a lendületessége és zabolátlansága miatt kedvelte, az először óhatatlanul csalódni fog a The Destroyers Of Allban. Roppant morcos egy album ez, a legrövidebb dal is hat perces, de akad itt egy tíz és fél perces darab is, a téma pedig a mentális és fizikális apokalipszis, azaz jelen korunk helyzete.

A mű befogadásához nem árt az olyan csapatok munkásságainak mély ismerete és szeretete, mint a Neurosis, vagyis az a fajta zajos, disszonáns muzsika, aminek létezéséről a már említett Morriconénak valószínűleg gőze sincs. Az Ulcerate-re már korábban is jellemző volt ez a mély beborulás, most azonban e rút oldaluknak egy egész albumot szenteltek, ami zeneileg zseniális húzás volt, csak legyen, aki képes mindezt megemészteni. Az eddigi recenziók igen vegyesek, de erre valószínűleg maga az együttes is felkészült, a The Destroyers Of All képében ugyanis már nekik is van egy közönségmegosztó alkotásuk, amitől valaki vagy kirohan a világból, vagy térdre borul előtte.

Ez persze nem is csoda, hiszen már a nyitány is mintegy hét és fél percig tart, amit telis-tele tömtek disszonáns képletekkel, gitártémákkal, a tempó pedig ritkán gyorsul fel igazán, vagyis a Burning Skies nagyjából azt adja, amit az elkövetkezendő ötven percben hallhatunk. A Dead Oceans egy alapvetően gyorsabb szerzemény, Michael Hoggard gitárosnál valószínűleg mostanra telt be a pohár, témáiból csöpög a gyűlölet minden iránt, de játéka a sötét, nihilen túl kiváló bizonyos hangulatok, képzeletbeli tájak lefestésére is. Itt persze ne üde zöld mezőkre és vígan szaladgáló kisgyerekekre gondoljunk, hanem egy, a szürke égbolt alatt haldokló, földig lerombolt városra, amilyen a Beneathben is megjelenik. Az egyik legfelkavaróbb tétel pedig talán a Cold Becoming, ahol mintha nagyon halványan még valami szomorúságféle is felütné a fejét. Hátborzongató.

Hangszeres téren a fölényes technikai tudás természetesen változatlan, a már említett Hoggard mellett Jamie Saint Merat dobos is hozza a tőle megszokott szintet, s ő egyike azon kevés death metal ütősöknek, akik képesek végig izgalmasak maradni még a doomosan belassult tartományokban is. Paul Kelland hörgése se változott, ugyanaz az öblös, embertelen kántálás, basszusgitárjával pedig gyakorlatilag a második ritmusgitárt helyettesíti. Ennek megfelelően vastagon, szénné torzítva dörög hangszere, de úgy általában véve sincs gond a lemez hangzásával, mocskos és tömény, mint egy marék homokkal kevert whiskey. Mindemellett fontos még megemlíteni a lemez koncepciózus mivoltát. A már említett világvége/hanyatlás motívum nemcsak a borítón, hanem a dalszövegekben is megjelenik, igen érzékletesen.

A The Destroyers Of All egy nagyon nehéz hallgatnivaló, amihez képest egy Braindrill album neoklasszikus szimfometalnak hat. Ebbe bele kell ásódni, el kell benne merülni, meg kell vele küzdeni, mert nem adja magát egykönnyen. De amint ráérez az ember erre a muzsikára, és ha tisztában is van a világban folyó dolgokkal, talán megértheti, miről is szól valójában a pusztulásnak e rettentő erejű hangorkánja.

 

Hozzászólások 

 
#1 kt 2011-04-27 16:21
Na, most elképzeltem, hogy Ennio Morricone 83 évesen megrendeli valami underground sátánista distróról az új Ulcerate lemezt, és nagy odafigyeléssel végighallgatja, hogy tisztában legyen az experimentális death metal jelenlegi állásával (amiről egyébként a mezei metálosok 90 százalékának sincs halvány fogalma sem). Ezután revideálja a zenéről alkotott véleményét.

Nem, ez elég valószerűtlen. Hadd fogadjuk el egy igazi zeneszerző véleményét a zenéről anélkül, hogy leszűklátóköröz nénk. Attól még tetszhet az Ulcerate.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.