Shock!

A Turbo a semmiből, minden előzmény nélkül köszöntött rám idén tavasszal kijött debütálásával, ami magyar zenekarok esetében elég ritka. A budapesti ötös olyan stílusban mozog, ami tőlünk nyugatabbra már évek óta fut, itthon azonban eddig még nem nagyon próbálkozott vele senki, ráadásul minden túlzás nélkül baromi jól csinálják.

Olyannyira jól, hogy amikor először betették nekem az albumot csak úgy a háttérben, körülbelül fél szám kellett hozzá, hogy megkérdezzem, mi ez, de még a válasz hallatán sem fordult meg a fejemben, hogy magyar csapat lemezét hallom...

A stílus jellegzetesen a '70-es évek zenéjén alapuló retrós, ám egyszerre korszerű és aktuális feelingrock. Ha mindenáron párhuzamokat kell mondanom – márpedig kell, elvégre új névről van szó –, a régi nagyok közül megkerülhetetlen a Led Zeppelin, a mai bandák közül pedig a The Mars Volta lenne az első. Ha azonban Omar Rodríguez-Lópezéket már túlságosan eltebétékásnak találod (mint mondjuk én), a Turbo akkor is simán bejöhet, ez ugyanis abszolút közönségbarát zene érthető, világos tempókkal, fülbe ülő dallamokkal, nagy refrénekkel. Tipikusan az a fajta muzsika, ami egy fesztiválon mindenféle embert meg tud vadítani, és egyszerre tombol rá eszét vesztve a tarisznyás bölcsész, az indie-fan meg a Slayer pólós metalos...

A Shine On például akkora jó értelemben vett sláger, amilyet nem is tudom, mikor hallottam utoljára hazai csapattól: egyszer meghallod a refrént, és soha többé nem leszel képes kiverni a fejedből. Nagy fegyvertény azonban, hogy emellett tulajdonképpen az egész lemez jó, csupán elenyésző a töltelékek aránya. A jellegtelenebb Simple Man például ilyen, de ez sem rossz, csak éppen a többi dal erősebb, legyen szó a szintén nagyon ragadós, óriási vokálokkal ellátott Family Warfare-ről, a megigéző leállós részt felvillantó If I Had A Planről, a kifejtős Indecisionről vagy a 7 perc fölé kúszó Come To Me zárásról. Néha persze beugranak nevek az említett kettő mellett is úgy, mint Wolfmother, Clutch vagy Tool, de ez egyáltalán nem baj, a zenei világ egységes, a bandának tényleg van stílusa.

A dalokat élőben vették fel, innen a kellemesen koszos, lélegző hangzás, itthoni szinten ritka természetességgel dörren meg az album. Talán a '90-es évek elejének egyik legendás underground formációjából, a Barbed Wire-ból ismert Vígh Dávid gitárjának lehetne egy kicsivel több alja, de ez már ízlés kérdése is, nyilván szándékosan szól úgy minden, ahogy szól. A FreshFabrikot is megjárt Tanka Balázs hangja is remekül passzol a zenéhez, az énektémák hatásosak és kidolgozottak, és ami Magyarországon még sajnos szintén ritka, a lassabb, leállósabb részeknél sem csak alibidallamokat hoz. Ez a magasabb fekvésű, tiszta hang persze nem feltétlenül fog mindenkinek bejönni ehhez a retrós, koszos muzsikához, de nekem kimondottan tetszik az a kettősség, amit behoz a zenébe. Muszáj kiemelni a basszusgitáros Jero ízes témáit is, mert Delov Jávor dobossal karöltve egyszerűen mindig hoznak valamit a háttérben, amire oda kell figyelni, és Dure billentyűs témái is sokat tesznek hozzá a zene atmoszférájához.

A zenekar elnevezése talán nem a legszerencsésebb, de a Turbo hallhatóan teljesen kiérlelt zenei koncepcióval és határozott elképzelésekkel rendelkezik, ez a debütálás pedig egy nagyon okosan megírt, kerek dalokkal teli album. Olyan színvonalú bemutatkozás, amit magyar csapattól még 2009-ben sem feltétlenül várna az ember, és ezen felbuzdulva meg is előlegezem nekik a bizalmat egy kövér kilencessel. Ez itt egyértelműen az év egyik legjobb hazai produktuma, érdemes meghallgatni.