Shock!

Zuhanórepülés. Nagyjából ezzel lehetne jellemezni a SFU teljesítményét. Még a megveszekedett rajongók is csalódottan fujjolnak az új lemezre, mit tehetek akkor én? A hangzás egyre nekróbb - bár van, akit ez izgat fel -, a zene egyre primkóbb, Chris Barnes színtelenül bugyborékol.

Szinte kivehetetlen a zene, a dobokat például sikerült annyira hátrakeverni, hogy az ember a cineket még csak-csak észreveszi, de a lábdobot vagy a pergőt? Ááá, azt csak akkor, ha nem szól mellette a gitár. A gitár soundja is olyan, mintha leszedték volna a magasakat és a mélyeket és csak a középtartományt tartották volna meg, még azt is furán tompítva. Aztán brummog a bőgő, de inkább csak egy idegesítő nemtommit érzékelni az egészből, mintha a bőgőhangok helyén a gitárra nyomtak volna egy kis hangerőt pluszban. Jaj. Arra jó, hogy az ember megfájdítsa vele a fejét. Tényleg.

Felvettek a lemezre 11 tökéletesen jellegtelen dalt, amiben csak az szórakoztat, amikor beledumálnak hogy most épp mit hallgatok. Talán ha lenne BÁRMILYEN soundja, értékelhetőbb lenne a dolog. Megalkotódott a tökéletesen hallgathatatlan Six Feet Under lemez, gratulálok! Ami végleg kiábrándíthatja a rajongókat: némely zenekarfotón Chris Barnes papucsban vicsorog, a fülcimpája helyén meg fém frizbit hord.