Shock!

Wow! Koncertlemez még a klasszikus felállású Sepulturával. Na igen. Bár kedvelem az új Sepu lemezeket is, de be kell vallani, azért az volt az igazi, amikor még Max állt a mikrofon előtt... Ugye. A koncertet 1996-ban rögzítették Londonban, remekül szól az cucc, Colin Richardsonnak hála. Azt nem értem, miért kellett ennyit várni, hogy kiadjanak egy ilyen gyöngyszemet. Vagyis értem, de mindegy, a kiadók már csak ilyenek.

Iszonyatosan együtt van itt a csapat pedig. De nem sokáig... Az rövid intro (Itsári) után beindul a gépezet, Roots Bloody Roots és pezsdül a vér, azonnal. Hangerő fel, villany lekapcs, hátradőlés, szem becsuk és az ember elképzeli, hogy ott túr az első sorban... Na igen, álmodozni jó. A következő nagy bomba a Territory, hejj, zseniális darab az első hangtól az utolsóig! A közönség üvölt, nem csodálom. A Troops of Doom számomra a következő nagyágyú, persze a koncerten főleg az utolsó két lemez dalairól játszottak, beficcent néhány korábbi dal - Necromancer! ez milyen súlyos, tekerős állatkodás! -, illetve egy-két helyen elkalandoztak az eredeti hangoktól a srácok! :)) Max nem sokat szövegel, inkább csak felvezeti a dalokat, olykor hergeli a közönséget, bár van egy monológja, amiből egy kukkot nem értett a közönség, lévén nem angolul mondta...

A második CD (merthogy dupla a kiadvány) még izgalmasabb pillanatokat rejtett számomra, kezd a We Who...-val (a dal monoton egyszerűsége zseniális) ezt az izgalmat a Straighthate tartja szinten, majd a Refuse/Resisttől kezdve tornádóként seper végig a zene, feszül az energia, megközelíti a robbanást, ami szépen ki is robban a végén az Orgasmatronban.

Kiállításban is igényes lemez, már a promója is szemet gyönyörködtető egy Sepu-fan számára, hangulatilag meg a koncertlemezek között a csúcson helyezkedik el. A fénykor egyik utolsó darabja a zenekar életéből. Jó ezt a polcon tudni... Ezzel azt hiszem, mindent elmondtam.