Shock!

Jó hosszú szünet, hat év után tért vissza év végén a norvég Sahg, ráadásul némileg megfogyatkozva, hiszen Ola Walaunet gitáros távozásával ismét power trióként működnek. Mivel korábban is nyomták már így – sőt, a mai napig kedvencemnek számító II album is hármasban készült –, érthető, hogy emiatt semmiféle elbizonytalanodás nem érződik a Born Demon lemezen. Sőt, azt kell mondanom, az utóbbi néhány anyag közül nekem egyértelműen ez tetszik a legjobban.

A Sahg stílusa összességében most sem változott: a norvégok a rájuk jellemző, heavy metalos ízekkel átszőtt sötét, doomos fémzenét nyomják, azt a fajtát, ami egyértelműen a '70-es évek elején gyökerezik, de trapézgatya helyett már inkább töltényöv passzol hozzá. Egy Spiritual Beggars / Grand Magus / Sahg közös turnénál például nehezen tudnék elképzelni erősebb, tökéletesebb underground összeállítást. Viszont valamivel direktebb, lényegre törőbb ez a lemez, mint mondjuk a legutóbbi Memento Mori, ahol ugye négy dal játékideje is hat perc körül/fölött mozgott, itt meg a leghosszabbé sem éri el az ötöt. Bár a 2016-os lemez is tetszett, és alapból sincs semmi bajom a kifejtős témákkal, szerintem nem tett nekik rosszat ez a zsírmentesebb megközelítés, mert nagyon hallgattatja magát az album.

Mivel itt is bejáratott bandáról beszélünk – ez már a hatodik nagylemezük –, különösebb újdonságokkal nem rukkolnak elő Olav Iversenék, egyszerűen csak leszállítottak tíz kiváló dalt a jól ismert stílusban. Ezek közül is két tempósabb, heavy metalosabb darabbal indul a cucc, és ugyan a nyitó Fall Into The Fire is jól megalapozza a hangulatot, de a Born Demon valódi slágere a kettes House Of Worship, amely már elsőre is kíméletlenül beeszi magát az agyba tökéletesen elcsípett tempóival és Olav melódiáival. Iversen énekdallamai sok helyen továbbra is üvöltően ozzysak, a frontember kissé nazális, hajlékony tónusú hangja azonban kellően jellegzetes ahhoz, hogy ráerősítsen a Sahg markáns saját karakterére.

Utóbbinak mindig része volt egyfajta tipikusan északi, sejtelmesen okkult elborultság is – ez a kezdeti idők személyi Gorgoroth-átfedéseinek fényében sem meglepő, bár black metalnak zeneileg itt persze nyoma sincs –, ami ezúttal is elsősorban a legdoomosabb darabokban dominál, mint a címadó, a Black Cross On The Moon (kettes számú csúcspont a House Of Worship mellett) vagy a nyomorúságosan vánszorgó Destroyer Of The Earth zárás. De az ősrockosan tömör Killer Spirit (From Outta Hell) bevezetője hallatán is kellemesen megindul tarkótájékon az a bizonyos borzongás. A lidérces bontásokkal operáló Heksedans szintén kiváló példa a csapat avatott kezű dalszerzésére.

Semmiféle extra vívmány nincs ezen a lemezen, viszont tölteléket sem igazán hallok, és hangzását tekintve is letisztult, kiegyensúlyozott album a Born Demon. Ha a Spiritus Mortisra bevéstem a kilencest, ez sem kaphat kevesebbet: doomstereknek kötelező, de ha a heavy metal felől közelítesz, és nem ismered őket, akkor is bátran ajánlom. Stílusában ez bizony kiemelkedő dolgozat.