Noha a Riverdogs visszatérő lemeze nem meglepő módon a tavalyi év egyik abszolút kedvence lett nálam, kritikát nem igazán akartam írni róla, mert úgy éreztem, Vivian Campbell a vele készített, kimerítő interjúban mindent elmondott a korongról, annál többet nem érdemes tudni róla. Nemrég azonban megkaptam az ukázt, hogy ideje lenne letudni a restanciát, úgyhogy tessék...
Ahogy Vivian is említette a beszélgetés folyamán, az album elkészítésének ötlete a Frontiers kiadó főnökétől, Serafino Peruginótól származott, aki hozzám hasonlóan óriási rajongója volt a csapat 1990-es debütáló munkájának. Ha a mai idők felhozatalát nézem, egyáltalán nem csodálom, hogy a derék nápolyi signore is ki volt éhezve egy olyan új Riverdogs-műre, ami az első anyag világát idézi meg. Az a lemez még az akkori termésből is magasan kiemelkedett különleges érzelmi töltetű, mély szövegekkel és érett hangszerelésekkel ellátott dalaival, és mivel a történetnek meglehetősen kurtán szakadt vége, már előzetesen biztos voltam benne, hogy Campbell és bűntársai, Rob Lamothe énekes, Nick Brophy basszer és Marc Danzeisen dobos nem fognak csalódást okozni. Nyilván így lett, ehhez viszont kellett, hogy a kiadónak legyen bizodalma bennük, és szabadjára eressze őket.
Túl nagy kockázatot nem vállaltak ezzel, hiszen már korábban bebizonyosodott, hogy Lamothe egyike a rockvilág valóban ihletett művészeinek, aki nem ad ki igazi tartalom nélküli témákat a kezei közül: akkor inkább kiül faháza verandájára odafent Kanadában, és pengeti az akusztikus gitárt a mosómedvéknek. Viviannek ugyancsak különösen szívügye, hogy valamilyen platformon kihívásokat teremtsen magának, és nyomot hagyjon szólógitárosként, ha már a Def Leppardban ez nem lehetséges. Nekünk ugyan nincs mit bizonyítania, hacsak azt nem, hogy még benne van ugyanaz a tűz, ami jó huszonöt-harminc éve. Persze, hogy benne van, csak már másmilyen lángon ég, ahogy a Riverdogs dalai sem ugyanolyanok, mint régen. Szerencsére, teszem hozzá, mert valószínűleg ma már nem tudnának a tükörbe nézni – mi pedig nem tudnánk komolyan venni őket –, ha a Toy Soldiert és a Whispert írták volna újra tízszer. Nem is igazán szerencsés ötvenes éveik derekán járó emberektől ugyanazt az évtizedekkel ezelőtti dolgot elvárni, hiszen máshol tartanak már, ez így van jól. Az egészséges ember nem beszűkül, hanem fejlődik az évek során, elsősorban lélekben és mentálisan. Hogy a zenében ez hogyan csapódik le, az más kérdés.
Egyébként azért sem volt túl nagy realitása a korábbi történet egy az egyben történő felmelegítésének, mert Vivian a Last In Line anyagán is megtalálta az egyensúlyt a gyökerekhez való visszakanyarodás és a mai világ között, ami predesztinálta, hogy a Riverdogs esetében sem lesz másképp. Annak rendje és módja szerint ugyanez le is játszódott itt. Ha egy szóval kéne jellemeznem az albumot, akkor azt mondanám, hogy a 2017-es Riverdogs bölcsebb, mint az 1990-es. Noha annak idején az első koronggal is a hangulatra helyezték a hangsúlyt, a majd három évtizednyi pauza alatt felszedett élettapasztalat egy kicsivel még annál is visszafogottabb hangvételt eredményezett. Nem baj, mert még mindig baromira érzik ezt a lassabb, bluesos világot, ahol az akusztikus gitárnak ugyanakkora szerep jut, mint az elektromosnak, és a szövegek pedig egyenrangú társai a riffeknek. Természetesen nem csak ebből áll a lemez, akadnak süvöltő szólókkal teli, tempósabb szerzemények is, mint például a pofonegyszerű Searching For The Signal, a lüktető The Revolution Starts Tonight, vagy a refréncentrikus American Dream és a szintén nagyon fogós Catalina, de a higgadt témák azért többségben vannak. Aláírom, hogy ez a bluesos, árnyalt megfogalmazás nem mindenki szíve csücske, tényleg hangulat kell hozzá, amit viszont csak egyszer kell meglelni, onnantól kezdve a dalok maguk megteremtik majd az érzést, újra és újra. Kizárt, hogy az olyan végtelenségig kifinomult darabok, mint a Golden Glow, a Beatles-irányultságú Welcome To The New Disaster, vagy a korai hangzást és szellemet leginkább megközelítő I Don't Know Anything/Ten Thousand Reasons párosa ne találna utat a bluesos rockzenét szeretőkhöz.
Aki ismeri és bírja az első Riverdogs-művet, annak nyilván nem kell magyaráznom ezt. Akik még nem kötöttek közelebbi ismeretséget a csapattal, valami nagyon őszinte, tiszta és valóságos melodikus muzsikát képzeljenek el, ahol nincsenek felesleges sallangok, giccses megoldások, piaci elvárásoknak való megfelelés. A Riverdogs teljesen más dimenzió, mint a mai piacot uraló, újrahasznosított, műanyag panelekből összeillesztett, gyorsan fogyasztható, és még ennél is gyorsabban eldobható/felejthető hard rock/AOR-termékek, és mint ilyet, nagyon meg kéne becsülni...
Hozzászólások