Shock!

A trió 1999 óta működik, ám én most találkoztam velük első alkalommal. A srácok elég lökött neveken nyomulnak - az ilyesmi sosem tett jó benyomást rám. Riff Randall, Hama Hart vagy President Evil... Önkéntelenül felmerülhet a kérdés: vajon komolyan gondolják saját magukat?

Nos, ez a ritka randa borítóval megáldott album feldolgozásokat tartalmaz. Szám szerint tizennégyet, valamint ajándékiból még egy bónusz nótát is hozzácsaptak a paklihoz.

Alapvetően semmi gondom a feldolgozásokkal, ezúttal viszont nehéz az ügy, ugyanis a dalok eredetijeit egyáltalán nem ismerem. Noha a nyolcvanas évek első felében ismerkedtem meg a stílussal, sosem hallgattam olyan bandákat, mint az Exciter, a Raven, a Destruction, a Rough Cutt, vagy a D.R.I. (Hogy csak példákat említsek a színpompás kínálatból.) Most mindez pótolható, legalábbis egy-egy nóta erejéig, melyeket a Powergod, valamint az eredeti bandákból meghívott illusztris vendégek tolmácsolnak.

Az Exciter kissé riasztó kezdésnek bizonyul, de a mögötte pörgő-teperő Abattoir tétel már befogadhatóbb egy fokkal, még ha hajmeresztő, kissé kappanhangú eregetést is kell hallgatnunk. Cseppet sem lazít a gyeplőn a Raven Mind Over Metal nótája, melyben eredeti Raven tag, valamint egy J.B.O. gityós is virít. A fiúk a Loudness énekesével készítették el a Heavy Chains újráját. No, ez azért beledübörög egy kicsit az éterbe.

A Hirax ismeretlen számomra - és a Bombs of Death hallatán ezt nem is igazán bánom. Dallamosabb, némileg rock'n'rollosabb vizeken evez a Rosy Vista nótája, míg a D.R.I. igazán felejthető szösszenet. Lips saját ajkai nyomatják az Anvil Motormount című vérbő, dinamikus számát. A kínálat melodikusnak számító irányvonalához sorolható a Hellion Better Off Dead, valamint az Omen Deathrider dala is. (Ez utóbbi kifejezetten kellemes, időutazós érzést kelt bennem, kár, hogy túl rövidke...)

A Destruction esetében sajna a legkevésbé sem hat meg, hogy maga Schmier állt a mikrofon mögé. A Cutt Your Heart Out (Rought Cutt) szerzemény viszont egészen élvezhető - leszámítva a tényt, hogy nem sok vonzót találok egy olyan nótában, amelynek egyetlen sor a refrénje, azt viszont a végtelenségig szajkózzák. Tom Angelripper (Sodom) vendégszerepel egy nyolc perces Tank nótában. A végeredmény pedig közel sem is olyan vészes, mint amilyennek első olvasatra tűnhet!

Nosztalgia-egyveleg, ami leginkább azoknak lehet érdekes, akik ismerik az eredeti műveket.