Shock!

Kinek jut eszébe olyan borítót készíteni, amin néhány felhőkarcoló előtt gigantikus darazsak repkednek? És egyáltalán, miért?... És miért kell mindenáron jelezni az olvashatatlan logóval, hogy bizony brutális zenét fog hallani a kedves érdeklődő?

A zene amúgy technikás death, a hangzás elég kásás, például a gitárszólókból alig hallatszik valami, kár. Igaz nincs is túl sok belőle a lemezen. Akad viszont tonnányi tempó- és hangulatváltás egy dalon belül, tipikus amerikai death (amúgy amerikai a csapat) formuláktól kezdve az európai blackes szélvészségig, a hörgés ugyan átlag(alatti)bugyborék, érzelmeskedés (Terminal), meg is lepődtem legott. Igaz a vérhányás enyhén szólva kipukkasztotta azt a rózsaszínben játszó szappanbuborékot, ami felsejlett előttem, a dalt hallván. A következő dalban akad egy darab kitartott, gyenge hang, ami nem hörgés, miértjét nem leltem, viszont nevetésre kunkorodott a szám széle. Nem csak itt érzelmeskednek ám, hanem van még egy dal, amiben csipkés lelkük egy szeletével ajándékoznak meg minket.

Tíz éves múlttal rendelkezik a csapat, talán a tagcserék, talán a kilencvenes években történő feloszlás miatt nem hallottunk eddig róluk. Pár év után gondolták úgy, mégis meglepik a világot nótáikkal. Igaz, sűrű a zene, és nem lehet egykönnyen megemészteni, valahogy mégsem érzem olyan érettnek és magával ragadónak, mint a japán Defiled lemezét. Számomra valami hiányzik innen, de nyilván a habzó szájú deathmetalisták azonnal rácsapnak a lemezre.

Egy egészen ügyes témahalmozásra nem tudok többet adni egy hatosnál.