Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Orphaned Land: Mabool / The Story Of The Three Sons Of Seven

Az izraeli Orphaned Land zenekart kultikus tisztelet övezi nemcsak rajongói, hanem a nemzetközi szaksajtó köreiben is. Valóban, nem sok metal zenekar érkezik arról a környékről, már egyedül ez a tény is igazi kuriózummá teszi őket, főleg, ha ehhez még hozzávesszük, hogy a hosszú hallgatás után visszatérő ötös muzsikájában ötvözi a progresszív death/doom metalt és a hagyományos hangszereken elhangzó népzenei elemeket, tematikailag pedig az ottani hitvilág legendáira épít.

megjelenés:
2004
kiadó:
Century Media / Record Express
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

És teszi mindezt úgy, hogy áthidalva az évezredes vallási ellentéteket mindenkihez szól, hiszen az arab országokban is jelentős tábora van az "Árvák Földjének". Azaz (első konklúzió): az Orphaned Land több mint egy metal zenekar. Ezek után sejthető, hogy az özönvíz történetét feldolgozó Mabool, ami a banda harmadik nagylemeze, nem egy egyszerű anyag. Stílusok és skatulyák felett álló konceptalbumról van szó, majd 70 percben. A fentiek ismeretében kitágult pupillákkal csaptam le a CD-re a pécsi MobyDiscben, főleg, hogy a limitált dupla kiadásról volt szó, amihez egy félórás akusztikus koncert is tartozik, régebbi dalokkal, azok egyvelegével és egy teljesen átformált Paradise Lost feldolgozással - szóval ideális kedvcsináló, hogy visszaássunk a zenekar korábbi anyagaihoz. Két perc alatt találomra belefülelgettem a dalokba, és azonnal tudtam, hogy kincsre leltem.

A The Story of the Three Sons of Seven alcímet is viselő CD kivitelezése is említésre méltó: az igényes, hangulatos borítóban minden szöveg szerepel, (igen, a héber és jemeni nyelven elhangzó részek is, eredeti és angol változatban!), valamint számos vendégzenészt és egzotikus hangszerek tucatjait felsorolják. Miután a buszon mindezen végigrágtam magam, olyan üdvözült arccal szaladtam hazáig a lemezzel, mint általános másodikban a buzgó kisdobosok év végi könyvjutalmával. És nem tévedtem: a 'play' gomb megnyomása után beszippantott, elvarázsolt és rabul (azaz rabool) ejtett. Azaz (második konklúzió): a Mabool több mint egy metal lemez.

Hiba lenne ezt a zenét/zenekart bármi más mellé odaállítani, mert annyira különleges és eredeti. Bár a sok különböző hangulatú dal homogén egésszé alakul hőseink kezében, mégis érdemes minden egyes nótát külön kivesézni, mert tele vannak jobbnál jobb pillanatokkal, meglepő váltásokkal és örökérvényű zeneiséggel. A miheztartás végett kénytelen leszek pár hasonló atmoszférával bíró előadót, albumot vagy dalt is megnevezni, de aki nem akar sokat olvasni, csak pillantson végig a cikken. Ha az itt említettek egy része megdobogtatja a szívét, akkor meg se álljon a következő lemezboltig, és közben fennhangon áldja Izrael Istenét, hogy Yossi Saharon és társai zenekart alapítottak és nem pl. tánccsoportot!

Jöjjön hát a zene! A rövid, gyerekzsivajos bevezető után berobban a Birth of the Three kezdőriffje, és egy réges-régről ismerős érzés lett úrrá rajtam: azt a fajta hangulatot árasztja ez a muzsika, mint az Amorphis "Thousand Lakes" lemeze, azaz különleges, sodró lendületű dallamok hiteles és lenyűgöző előadásban, de természetesen mind összetettségében, mind hangzás tekintetében túlmutatván a finn srácok eposzán. Ám kiindulópontnak talán megteszi a hasonlat. A szövegében biblikus számmisztikával és szimbólumokkal operáló dalban a durva és dallamos énektémák mellett találhatóak narrációval kísért békésebb részek is, majd az ötödik percben felüti a fejét egy táncra hívó népi dallam, arra pedig olyan női kórus érkezik, ami csak a Saviour Machine "Legend" lemezeihez hasonlítható. (Viszont az Orphaned Landes srácok zenéje nem olyan vontatottan monumentális, hanem lendületes, és önállóan is értékelhető dalokból áll!)

A második Ocean Land lett a lemez klipnótája. Jó választás: tömör és célratörő szerzemény, ami a banda összes jellegzetességet felvonultatja. Kobi Farhi énekes remekel: először hörög, aztán tisztán énekel, majd hoz pár olyan dallamot és szólamot, hogy utána napokig ezt dúdoltam (és persze kínlódva próbáltam rájönni, hogy mi is ez...). Külön dicséretet érdemel a gitárjáték, a két hat - és néha hét - húros folyamatosan színezi a riffeket, dallamokat és a gitárszólók is példaértékű, ízlésesen felépített kompozíciók.

A The Kiss of Babylon alapját széttördelt, főleg a progresszív bandákra jellemző riffek képzik, de vannak itt kántálós, "hajnanaj"-ozós dallamok is (kiéhezett Aebsence rajongók figyelmébe ajánlva!), és mikor a végén a zene elhalkul, percekig egy gyönyörű hangú hölgy könyörgő énekét hallhatjuk. Az anyag egyik legmegkapóbb pillanata.
A dallamosan, buzukival megtámogatott gitárokkal kezdő "Halo Dies" könnyedén vált féktelen, tekerős-hörgős témákba (támpont talán a Primordial lehetne, főleg az időtlen hangulat miatt) és vissza, míg a halványan Dream Theatert idéző hangsúlytologatós ütemek kellő teret hagynak Eden Rabin hangulatfestő szintitémáinak. A következő A Call to Awake egy abszolút Perfect Symmetrys kezdés után a Paradise Lostot és My Dying Bride-ot idézi mély refrénjével, de a dal vége még harcias csordavokálos részeket is rejt.

A bárka építését megéneklő Building the Ark gregorián hangulatú latin szövegű dal, a háttérben lüktető húros- és ütős kísérettel, majd jön a pezsgő Norra El Norra, egy tradicionális dicsőítő ének, változatosan meghangszerelve: egyszer zakatolós metal, egyszer tamburinrázós közel-keleti népzene, majd mindkettő egyszerre. Akinek mond valamit a török Pentagram/Mezarkabul Gündüz Gece dala, az sejtheti, hogy milyen lehet. Majd jön a kb. 20 perces záró blokk. A The Calm Before the Flood léleknyugtató instrumentális felvezetése után egy keserédes vonósdallammal (ismeri valaki a Believert???) szélvészként - azaz özönvízként - érkezik a címadó Mabool/The Flood, a banda összes stílusjegyével: károgó-hörgő ének, népzenei dallamok, tiszta szólamok, progrock tördelések, rá szintiszőnyeg, de mindez a csak rájuk jellemző formában. A dal szünet nélkül megy át a hatalmas szólóorgiává (a la Pink Floyd - Comfortably Numb) terebélyesedő The Strom Still Rages Inside-ba, aminek felemelő kórusa mintha a pusztából kiáltana az ég felé: "Hear your Orphaned Child!" Az utolsó Rainbow pedig a maga egyszerűségében tökéletes lezárása az alkotásnak, egy halvány reménysugár a mindent elpusztító vihar túlélőinek. És lehet újra indítani a lemezt...

Még egy érdekes hasonlóságot véltem felfedezni a CD-t hallgatva: kis hazánk szimfonikus-prog-doom "trónfosztogatói", a The Dethroners zenekar alkotott nemrég valami hasonlóan sokszínű és összetett művet a The Tragedy of Man képében. Szóval ha talán egyszer erre vetődik az Orphaned Land, lenne egy ötletem az előzenekart illetően. (Nem, nem az Akela!)

Harmadik és záró konklúzió: vannak a mai metal zenekarok között (sőt, főleg a metal zenekarok között!) olyan kirívóan tehetséges, előremutató, saját egyéniséggel bíró csapatok (Pain of Salvation, Opeth, stb.), akik megérdemelnék, hogy pár évtized múlva vastagon szedve szerepeljenek minden zenei lexikonban, mert nemcsak a kemény rock, hanem a nagybetűs Zene határait tágítják, újabb és újabb mesterművekkel gazdagítva az arra fogékony hallgatót. No, ide sorolható az Orphaned Land is. Aki úgy érzi, hogy a zeneélvezők említett kategóriájába tartozik, nagy hibát követ el, ha nem fedezi fel magának ezt a lemezt. Én szóltam!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2006. április 25.