Shock!

Porosnak is mondható gyökerekkel rendelkezik a francia Orakle, egészen 1994-ig kell visszanyúlni, ha valaki a csapat indulása után kutatna. A rövid, ámde velős biográfia megtalálható a honlapjukon, a lényeg a zene úgyis. A most kritizált cd-t 2004-ben rögzítették, tavaly adták ki, és mivel nem csak általuk, hanem a világ sajtója szerint is jól sikerült, ezért azóta is küldözgetik szerteszét.

Black metalból is enyhén szólva nagy a túltermelés, így elsőre kicsit ódzkodva kezdtem hallgatni, de gyorsan megnyugodtam, nem a nekro-buta blacket játsszák, hanem sokkal inkább az Emperor, (közepesen korábbi) Satyricon vonalon mozognak, sőt, a ritkán előforduló dallamos ének miatt pedig az Arcturust, Borknagart is meg lehet említeni. Talán ennyi elég is lenne, akik kedvelik a fenti előadókat, máris keresgélhetnek az Orakle után.

Persze még korántsem annyira kiforrott a zenéjük (hiába kezdték sok éve a pályafutást), a gitárok olykor falsba csapnak (ajjaj), a dallamos ének is lehetne erőteljesebb, a vokált meg úgy egyáltalán túlságosan hátrakeverték (kedvezve ezzel azoknak, akik nem bírják a blackes károgást). Viszont a dalok bonyolult szerkezete kárpótolja a hallgatót, és nem feledkeznek meg az old-school rajongókról sem, természetesen sok az igen gyors rész (ekkor meg sajnos a lábdob nyomja el a gitárokat). Azt hiszem azt sejteni lehet, hogy nem lehetett túl nagy anyagi fedezet a stúdiózásra, de egy trve blackert ez nem is érdekli, csak zsezsegjen valami. (Bár egy trve blackernek itt már túl sok a zene.) Nos, itt tényleg zsezseg, kár, mert ez a zene tényleg megérdemelne egy tisztább, dinamikusabb soundot.

Trombitát is használtak az Abyssale című dalban (úgy látszik kedvelt hangszer a black metalosok körében), ami a lemez egyik legösszetettebb tétele. Az igazi kedvencem azonban az Instables, ahol a dallamos énektémák viszik a prímet, ki is emelődik ezzel a többi, néha egyformára nyúló dalok halmazából.

A dalok viszonylag hosszúak (7 perc az átlag), de mivel odafigyeltek, hogy ne ismételgessék a témákat percenként ötször, így nem fullad unalomba a lemez. Az epikus hangulat megvan, ezt helyenként finomítja a francia szöveg lágysága. Kicsit számomra bizarr is blackben a francia nyelv használata. Már amikor érthető egyáltalán, hogy milyen nyelven kárognak, amúgy teljesen mindegy lenne.

Teljesen vállalható lemezt hoztak össze a srácok, kicsit a saját ízekre kellene ráfeküdni, mert az még azért sűrűn előfordult, hogy ez a dal olyan, amaz meg emilyen, az énekdallamoknál meg aztán főleg érezni a hatásokat. Ha erre rágyúrnak, nem lesz gond velük.