Shock!

Jó néhány hóember tócsává löttyedt már a finn lankákon, mióta a Norther alapító tagjai lepengették az első akkordokat a nagymami padlásán. (Nem vicc, így tartja a mende...) Pillanatnyilag a banda egyike az északi nép azon büszkeségeinek, akik a szigorúbb, vérmesebb csapáson haladnak.

Sokan hasonlítják őket a Children Of Bodomhoz - ami azt illeti, nem teljesen ok nélkül. A két frontember énekstílusában (annak létezetlensége ellenére) sok egyezőséget lehet felfedezni, de zenei téren sem állnak távol egymástól, noha az Alexi Wildchild-féle, meglehetősen míves és könnyedén felismerhető gitárvirgák nem annyira jellemzőek a Norther világára. A fiúk ennél fél fokkal egyszerűbb, kőbaltásabb alapokon nyugvó nótákkal zúznak. A tempó gyakorta észvesztő, ám ez egyetlen fémarcot sem fog gátolni abban, hogy adott esetben inaszakadtából együtt üvöltözze kedvenceivel a legválogatottabb bölcseleteket...

Ami vonzó ebben a cuccban, az a magával ragadó energia, sebesség, tipikusan északi hangulat. A Chasm, illetve a Vain megfontoltabb darabként sorjázik fénysebességű társai közt, itt jut jelentősebb szerephez első ízben a billentyűk munkája. A nóták szinte egybeolvadva, egymással szoros összefonódásban terhelik túl az idegvégződéseket. A The Cure igazán dallamos a maga toroknyiszatolós módján, nem is beszélve a kifejezetten lomhán kúszó Day of Redemptionről, ami maga a langy elandalodás. A Hollow virgonc és tüzes perceit a Nothing agyalapot gyaluló, megrögzötten monoton zúzása ellensúlyozza, az uccsó Going Nowhere pedig üdítően búcsúzik tőlünk.

Ez zsigerből jön, zsigerekre hat. Akiknek fontos a több oktávot felölelő áriázás, messzire kerüljék!