Shock!

Volt egyszer egy zenekar. Kicsit mást akartak csinálni, kicsit beskatulyázhatatlanok voltak, kicsit megelőzték a korukat, kicsit nehezebben befogadhatók voltak, és kicsit belebuktak ebbe az egészbe. Ebbe a sablonba bárki könnyedén belepasszinthatja saját bejáratú, „meg nem értett zseni" kategóriába eső kedvencét, én itt és most a The Bedlamra gondoltam. Arra a kazincbarcikai csapatra, aki a '80-as évek legvégének techno-thrashétől indulva a '90-esek közepére eljutott ahhoz az Inside Ash lemezhez, amelyen már sokkal inkább érződött a grunge és az alternatívabb hangulatú metal zenék hatása, de mindezt kellően technikás fémötvözetbe csomagolták be, miközben Jánosi „Cicó" Szabolcs remek gitárjátékában egyszerre volt jelen Cantrell, Frusciante és Jimmy Page, Fodor „Fodi" Zoltán érett, erős hangja pedig igazán egyedi szövegvilággal párosult. Nem sokkal később aztán be is szüntették a működést, Cicó és Fodi megtalálta Jézust, meg ki tudja még, mi mással foglalatoskodott, de sokáig persze csak nem húzhatták zene nélkül.

Így aztán később lett Godlam, X Bedlam és rendes reunion is, hogy aztán 2009-ben Fodi mégis úgy döntsön: ő akkor mégsem kér ebből az egészből, inkább kiköltözik Japánba, és azóta is ott él. A történet ezen szakaszát nem volt túl egyszerű követni, kicsit olyannak is tűnt, mintha maguk a srácok sem tudnák, mit is akarnak, úgyhogy hagyjuk is, legyen elég annyi, hogy menetközben azért létrehozták a Nomad nevű formációt is, amivel 2007-ben kiadták a Végál(l)om(ás) című bemutatkozó anyagot. A zene jóval finomabb, szellősebb és álomszerűbb muzsikát tartalmazott, mint a korábbiak, magyar szöveggel, erős kikacsintással az alternatív muzsikák felé, talán csak a minőség volt közel a régi, és a lemez egy sajátos világba kalauzolt el, ahol Fodi melankolikus/elmosódott képeket festő szövegei erősen meghatározták a hangulatot. A tagság összetétele persze továbbra is higanymozgású volt, de az igazán nagy változást Fodi már említett kiköltözése jelentette jó öt évvel ezelőtt.

Cicónak beletelt némi idejébe, hogy újjáépítse (és kissé bizony át is alakítsa) a Nomadet. Elsőként a már Bedlamban is társ Újvári Petya dobost találta meg, majd a Neck Sprainből ismerős Nagy Levit csalta magához (utóbbitól mindenképp érdekes ilyen zenét hallani a masszív döngöldék után). Az énekesi posztra pedig végül azt a Juhász Marcit igazolták le, aki akár elég rizikós döntést is jelenthetett volna, hiszen a Csillag születik tehetségkutatóból ismerhette, aki ismerte (én biza nem), és ez azért markáns előítéletekre is okot adhat. Aki így tenne, gyorsan felejtse is el a dolgot, Marcinak ugyanis valóban remek hangja van, igaz, más karakterű, mint anno Fodinak, de ugyanolyan jól hozza a témákat, nála ráadásul pluszként jelentkezik egy igen markáns népzenei jelleg is, és majdhogynem azok a legjobb darabok, ahol ezt hagyják is szépen előtörni (legintenzívebben a Kimondhatatlanban, de a hangulat felbukkan a lassabb dalok nagy részében is). Talán az az egyetlen hiány, hogy Marci jóval ritkábban szigorodik be, mint az mifelénk megszokott, de amikor így tesz, mint például az Igazak álma vége felé, az is nagyon ott van!

A lényeg persze itt is az az álomvilág, ami ezek szerint már tipikusan nomadesnek is mondható, talán annyi a változás a debüt lemezhez képest, hogy az álmodó néha felriad a rideg valóságra. Ezt nyilván az is determinálja, hogy a korábban Fodi által elkövetett ködös-sejtelmes-lírikus szövegvilág helyébe Cicó konkrétabban megfogalmazott gondolatai léptek (legalábbis nagyjából, mivel közel felerészben azért Fodi is besegített, illetve alkalmanként Léhi Ákos is). Teljesen őszintén megvallom: én ezen az egy területen javítanék azért néhol, mert a csavarosan megfogalmazott sorokat néhol elég kemény blődségek váltják. Szerencsére tényleg nem sok helyen, és másnak talán nem is jelent különösebben gondot az ilyesmi, de én bizony nem mindig tartom ugyanolyan erősnek a szövegeket, mint a zenei részt.

Mert az bizony nagyon is az, a zenészek közül nyilván már senkinek nem szükséges bizonyítania, korábban megtették már jó párszor, de még így is meglepő, hogy Cicó még mostanság is mennyire kilóg a hazai mezőnyből ultrafeelinges gitárjátékával, és milyen jól működik együtt az Újvári-Nagy páros. Ráadásul a lemez igencsak változatos is: vannak könnyedebb-lírikus hangulatvilágú darabok (Kimondhatatlan, Mammon ország, Fájnak a szavak, Ajtó a Mennybe), de azért jócskán találhatunk energikus csapásokat is (A Tenger meséi, Igazak álma, Fájdalom G., Ne félj). A leginkább pedig az olyan slágerek sikerültek a srácoknak, mint a Várj még, vagy az ultragroove-os Engedd, hogy még egyszer – képzelem, mekkora koncerfavorit lesz majd ezekből! Az egész lemezben pedig azt tartom a legfrankóbb dolognak, ahogy egymásra építik a rétegeket: már azt hinnéd, ez itt a refrén, aztán jön egy még fogósabb, még slágeresebb rész, és később kiderül, hogy még az sem az. És ezt majd' minden dalban képesek elsütni, ami miatt még a felett is könnyedén hunyok szemet, hogy néha kicsit sok a szövegből, és elfért volna több szellősebb, elszállósabb rész. Pláne, hogy Cicó még mindig olyan szólókat ereget, hogy azt élmény hallgatni. Ahogy ők maguk is mondják: „Itt egy újabb gyöngyszem, ami a tövisek között nőtt fel."