Shock!

Aki valaha is látott fotót a Zanzibárról, sejtheti, hogy a zenekarvezető Sidlovics „Sidi" Gábor gitáros elég komoly Black Label Society fanatikus, régi cimborájával, a Cultusból ismert Tóth Leventével közösen összehozott másik bandája, a Mafia felbukkanásával azonban már tényleg mindenki számára nyilvánvalóvá válik majd a dolog.

Az elnevezés, a pisztolyos borító hangulata, színvilága és egyes zenekari fotók is egyértelműen Zakk Wylde-ékat idézik, ami kissé túlzónak tűnik, pláne annak fényében, hogy a Mafia zeneileg nem nevezhető a Black Label magyar megfelelőjének. Ugyanakkor nem is a Zanzibár-féle langyos gitárpopot kapjuk tőlük, mert az ötösfogat riffelős rock/metal zenében utazik. Ebben egyebek mellett Zakkéket is érezni lehet, de ez a hatás nem kizárólagos.

Hogy a pozitívumokkal kezdjem, az albumban mindenképpen van lendület, energia, hallani, hogy a csapat éhes: szeretnek zenélni és alighanem hisznek is abban, amit csinálnak. A Mafia simán betölthetne egy itthon valóban létező űrt, megszólítva azokat, akiknek a Tankcsapda nem elég súlyos, a Depressziót meg dedósnak találják, ám ennek ellenére is igénylik a dallamokat, a közérthetőséget, a mocskos riffekben megbúvó rock'n'rollos húzást. Magyarul éneklő csapatok nem nagyon mozognak ezen a vonalon, pedig bizonyára lenne rá igény, a Mafia tehát jó helyen keresgél, a kivitelezés viszont sajnos nem valami ütős. Sok jó ötlet, húzós riff, kiválóan elcsípett téma és fogós dallam rejlik a nótákban, de a lemez alapján a csapat még nem érett eléggé össze ahhoz, hogy kihozza belőlük a legtöbbet.

A zenekar hallhatóan igyekezett változatosra venni a figurát, így aztán dallamosabb és marconább szerzeményeket egyaránt kapunk, amik között akadnak jobbak és kevésbé jól sikerültek. A nyitó Csótány, a klipesített Gépnek pont jó, a borultabb Még egy nap, az akusztikus alapú Az otthonom vagy a záró Nonpoint feldolgozás, a Töltény (és rajta a neved) mindenképpen az előbbi kategóriába tartoznak, ezekkel viszonylag könnyen bele lehet kapaszkodni a lemezbe. Azt ugyanakkor nem rejthetem véka alá, hogy a klipes dal szövegköpködős-üvöltős része például sokadszorra is teljesen természetellenesnek hat. Érdekes, de valahogy mintha pont az ilyen brutálisabb témákat nem érezné annyira a csapat, a címadó nóta is ékes példája ennek. Zúz a gitár, nagy szigorral jön az ének, mégsem működik igazán a dolog, pláne, miután rápakolnak még egy dallamos refrént is... Tényleges súlyosság helyett néha inkább erőltetett keménykedésről van itt szó.

Legközelebb rengeteget lehetne dobni a végeredményen azzal, ha kissé nagyobb hangsúlyt fektetnének a Red Hot Chili Peppers és Jamiroquai tribute formációk mellett a Társulat tévéműsorból is ismert Hamza Gábor énekdallamainak kidolgozására. Gábornak van hangja, ezzel nincs semmi gond, így lemezen viszont sokszor elég dinamikátlan, mintha csak direkt visszafogná magát. Maguk a dallamok is elég semmilyenek, bár akad közöttük néhány remekül eltalált. A szövegek jobbára megmaradnak a szokásos rock/metal sémáknál, nem kiemelkedőek, de nincs is velük igazán nagy gond. A prozódia viszont itt-ott erősen sántít, legközelebb az efféle hibákat is ki kellene iktatni. Sidi és Levente gitárjátéka rendben van, felbukkannak igen rokonszenvesek is a szimpla, de húzós riffek között, és a szólókkal sem lesz különösebb bajod, ha nem várod tőlük előzetesen azt, hogy majd Zakk Wylde fénykorát idézik. Az album kielégítően és élvezhetően, de emellett eléggé magyarosan is szól, vagyis a dob kopogós, nincs elég alja, és a gitárok is lehetnének ennél jóval masszívabbak, mocskosabbak.

A Tankcsapda turnén sok-sok ezren láthatták a Mafiát, aminél aligha kell jobb indítás egy új bandának, de ez a debütáló lemez ettől még nem az igazi. Biztos vagyok benne, hogy a következő sokkal jobb lesz.