Kissé megmunnyadt, 2003-as albumról van szó, de mivel mostanság került a karmaim közé... A spanyol Lujuria nem kezdő csapat, a fent megnevezett pakk már az ötödik "nagylemezük", számomra mégis ismeretlenek voltak ezidáig.
|
megjelenés:
2003 |
|
kiadó:
Locomotive Music / HMP |
|
pontszám:
6 /10 Szerinted hány pont?
|
A klasszikus ihletésű Mozart y Salieri tempósan nyitja a korongot. A refrén nekem valamiért a gyerekdalocskák világát juttatja eszembe... Úgy vélem, szoknom kell még a spanyol nyelven érkező büntetéseket. A megszólalás kellően ropogós és energikus, a billentyűk gyakorta az öreg Hammond-soundban orgonálnak. Oscar Sancho nyers, repedtfazék hangja sajna közel sem az én zsánerem. A Dejad Que..., illetve az Impotencia Criminal folytatják a pergő ritmusok és kellemes dallamok felvonultatását.
A srácok szoros összefonódásban állnak a Tierra Santával, azonban a Lujuria muzsikája keményebb, karcosabb, mint barátaiké. Ismerős arcként említhető a vendégként meghívott Elisa C. Martin (ex-Dark Moor, jelenleg Dreamaker), aki énekével feldobja a duettként funkcionáló Sólo son Rosas perceit. A nóták egymást üldözve robognak tova, egyikük sem hagy bennünk mély nyomokat, de rossz érzéseket sem. Találunk romantikás-zongorás balladát, ami még Oscar ráspolyozásával együtt is kellemes perceket okoz. A Traidor aztán felpörög és ezerrel nyomatja az agyunkat. A címadó nóta az album végére illesztődött, de ezen felül nem sokat tudok megjegyezni róla.
A Lujuria zenéje könnyen emészthető, szórakoztató, ám gyorsan felejthető fajta.
