Nyitottam egy új magánrovatot, a Kedvencek Temetőjét, amelyben feltúrom azokat a lemezeket, amelyekről nem írtam, ugyanakkor joggal követelnek magukról beszámolót (nem mellesleg a szerkesztők végtelen türelme melletti homlokráncolást).Az ausztrál Lex Koritnit és csapatát persze nem lehet azzal vádolni, hogy nagyon szétnyomulnák az internetet, a lemezkiadókat és marketingügynökségeket. Szép csendben írogatnak, zenélgetnek, két-három évente kiadnak egy lemezt, amelyet aztán nyári fesztiválokon és apró klubokban előadnak. Nagyjából ennyi, és akkor be is fejezhetnénk a bemutatásukat, azonban a zenéjükben van valami nyers pezsgés, amitől nagyon jó hallgatni őket, akár „nagyonausztrál", pőre, kétakkordos bugit, akár tábortűzi akusztikbluest vezetnek elő. Koritni smirglis hangja egyedinek mondható, riffjei szimplák, de nagyon jól pumpálnak, akár tánczenének is jó szolgálatot tesznek. Ha a Koritni krém lenne, az lenne ráírva, „Pure Rock'N'Roll", és minden háztartásban ott kéne lennie.
A Night Goes On For Days sem csinál mást, mint egyszerűen elszórakoztatja a hallgatót, akár otthon, akár vezetés közben, kettő-néggyel, pumpabasszussal. Az elődhöz, a Welcome To The Crossroadshoz képest ezúttal lassabb lett a tempó, kevesebb és kevésbé karcos az overdrive, több a blues rock, úgy is mondhatnánk, megfontoltabb lemez született Lex műhelyében. Azon senki se lepődjön meg, ha ismerős akkordmeneteket hall a dalokban, ez van, ha valaki ott születik, ahol még a kenguruk is boogie-t hallgatnak. A Rock 'N' Roll Ain't No Crime kezdése teljes nyúlás, de szerintem a srácok éppen büszkék is rá, aztán persze tökéletesen elkoritnisodik a produkció, ettől jó ez a csapat. A Try To Live is erősen idéz egy korábbi slágert, az Everything About You-t, de vegyük úgy, hogy csak bennem ébredt ilyen ötlet, meg különben sem büntetendő, főként, hogy nem indul belőle forradalom.
A Carousel például olyan tétel, mint egy jópofa rockdal MTV Unplugged-verziója, csak éppen szándékosan ilyennek készült, akusztik riffekkel megtámasztott naplementébe autózós hangulattéma. Ha már naplemente, a címadó szám éppen jó folytatása ennek, ez már egy vérbeli partydal, lemezslágernek is tökéletes, hogy ezt megint egy tábortüzes atmoszférát idéző dal követi Woman In Love címmel, de mielőtt teljesen lecsücsülne a tempó, a Seal The Deal felpörget, lehet táncolni. A később érkező Water Of Life is az akusztikus rock stílusában fogant.
A hangulatos szólókról Eddy Santacreu gondoskodik. Játékára a különösebb faxni nélküli figurák jellemzők, de olyan prímán találja el a futamokat, hogy szinte külön lehet dúdolni őket, semmilyen hiányérzet nem marad bennem őt hallgatva. Jók az ilyen titkos felfedezések, mondhatni, a fűszer ekképpen hozza elő az ízeket a kompozícióból, ha már korábban gasztronómiai hasonlattal éltem. Feltűnően szépen és arányosan szólnak a hangszerek, és ez még akkor is említésre méltó, ha a hangszerelés a gitárra, basszusra, énekre és dobra szorítkozik, mert ugye ezt is el lehet rontani könnyedén. A keverést amúgy Kevin Shirley végezte, ehhez a stílusú zenéhez nagyon is jól áll az ő hangzásvilága, kellően nyersek a gitárok, nincs túlpolírozva semmi, a dobok sem. Ja és igen, a Water Of Life-ban John Coghlan teszi tiszteletét, az az úriember, aki a Satus Quo első tizennégy lemezén is dobolt. Vendégmóka.
Mi az, ami mégis némi hiányérzetet okoz? Igen, van ilyen. A fokozottabb pörgés és a dögösebb dalok. Így sem rossz lemez ez, de akárhányszor hallgattam, mindig vártam, hogy végre igazán elkapjon a gépszíj, és ez sajnos elmaradt. Ugyanakkor kiváló hallgatnivaló a Night Goes On For Days, szinte bármikor elővehető.
