Minden korszaknak és műfajnak megvan a maga King's X-e. Olyan zenekarok ezek, amelyek sosem értek el számottevő sikert, pedig a szakma zenészi és kritikusi része imádja őket, mégsem lettek listavezetők a slágerlistákon, nem adtak el lemezmilliókat (amit mai nyelvre fordítva mondhatunk úgy is, hogy tízezer lemezt), és bárhová mennek a világban, maximum pár száz, vagy akár csak húsz ember ismeri őket, pedig különleges, egyedi zenét hoznak létre. Ezek közé a csapatok közé tartozik a New York-i Jolly is, akik harmadik lemezüket adták ki idén. És ez nem csak a csapat egyik nagy rajongója, Mike Portnoy számára jelentett eufórikus örömöt, hanem mondjuk számomra is.
Ez a folytatás pedig annyira nem is volt egyértelmű, hiszen a 2012-es Sandy hurrikán lerombolta a dobos srác, Louis Abramson otthonát, a katasztrófában a zenekar próbaterme, és felszerelésének nagy része is totálisan tönkrement, és mivel a tengerentúlon sincs mindenki számára kolbászból a kerítés, ezzel egy időre kétségessé vált az, hogy egyáltalán elkészülhet-e belátható időn belül az új lemez, a The Audio Guide To Happiness (Part 1) második része. Szerencsére a rajongók összefogásának és egy netes kampánynak köszönhetően megépülhetett a boldogság felé kikövezett út második szakasza.
Aki esetleg ismerte az előző albumot, annak nem okoz nagy meglepetést, hogy az ígéreteknek megfelelően nyílegyenes folytatást kapunk, így gyökeres zenei változásokról én sem tudok beszámolni, és túl hosszan, illetve részletekbe menő módon szétcincálni felesleges is a zenét, hiszen most, hogy megjelent a második rész, akár egy dupla anyagról is beszélhetünk. A főbb jellemzőket pedig már leírtam két évvel ezelőtt. Talán annyi a nüansznyi változás, hogy most egy-két keménykötésűbb szám is helyet kapott az anyagon, amelyet az intró utáni Firewell méltón reprezentál. Ahogy említettem, nagy irányváltás nincs, de ez nem is baj, a Jolly már a kezdetektől fogva valami teljesen egyéni, pár másodperc alatt felismerhető stílussal rendelkezik, amit csak nyomokban lehet más zenekarokhoz hasonlítani – és szerencsére ez a hasonlítgatás sem merül ki abban, hogy bedobod néhány nevesebb prog csapat nevét. A metaltól kezdve a popzenéig mindenhonnan merítettek, és a saját világukba illesztették az egymástól teljességgel eltérő hangulati elemeket. Így lehet valami újat létrehozni, ugye...
Még mindig nem tudom (akarom) azt kijelenteni, hogy boldogsághormonok futkároznak a szervezetemben a Jolly zenéjétől, de tagadhatatlan, hogy valóban van valami furcsán megnyugtató a dalaikban. Az andalítóbb számok, mint a világba kirohanós érzést keltő You Against The World vagy csak a simán szép Aqualand And The Seven Suns mellett ugyanakkor ott van a zaklatottabb Dust Nation Bleak, a játékosan popos Lucky, amit nagyon lehet szeretni, a gyönyörűen meghangszerelt, a végén másodpercekre meshuggahisztikussá váló Despite The Shell. Nem állítom azt sem, hogy a többi szám elment mellettem, hiszen az The Audio Guide To Happiness (Part 2) – vagy fogalmazhatok úgy is, hogy a Part 1 és a Part 2 az elejétől a végéig egy kerek egészet alkot.
Sokszor szóba kerül, hogy miért csak a neves zenekarokról írunk, hol vannak a gyöngyszemek, az érdekességek, miért kerül ritkán ilyesmi terítékre. Nos, a Jolly pont egy ilyen kis apró csoda, amiről írni kell, és érdemes is, az meg már Rajtatok múlik, mennyire volt hatásos a fáradozásom. Talán az sem annyira végletesen reménytelen, hogy egyszer hozzánk is eljutnak előzenekari státuszban, hiszen a Riverside múltkori turnéjának egy részén pont ők játszottak, de sajnos nálunk már pont nem, így szörnyen irigykedem azokra, akik látták őket. És hogy egy bűnrossz propagandaszöveggel zárjam soraimat (ha már kényszeríteni nem tudom a T. Olvasókat arra, hogy azonnal hallgassák meg a Jolly albumait): ha az „okos" prog zenék rabjának érzed magad, vagy egyszerűen unod a sablonokat, vár a Jolly világa. Az pedig, hogy miképp tudják majd megugrani a saját maguk által felrajzolt lécet, a jövő kérdése.
Ugye, találkozunk a koncertjükön majd a hajón?...
Hozzászólások