Shock!

Veterán csapat sokadik albumával foglalkozni nem épp áldásos tevékenység olyasvalaki számára, aki eddig szőrmentén sem követte figyelemmel a tevékenységüket. Az évek során nagy ritkán ugyan utamba került egy-egy Panzer album, ami aztán sosem hagyott bennem mély nyomot.

Kevés olyan amcsi power banda van, amelyet kedvelek (akiket viszont mégis, azokat annál inkább...). Mindig is európai beállítódású volt a zenei ízlésem. S hogy miért, arra tökéletes példa és magyarázat lehet a Jag Panzer. Ez a világ számomra túl száraz és rideg. Gyakorta lélektelen. Kevés benne az említésre, illetve emlékezésre méltó dallam. Harry Conklin reszelős-erőlködős énekstílusának nem épp az érzékenység, sokszínűség a legjellemzőbb vonása. (Helyenként a Nocturnal Rites-torokra emlékeztet, de Jonny Lindkvist számomra meggyőzőbb.) A nóták nagyrészt darabosan csikorognak, mintha nem akarnának, meg sem próbálnának közel kerülni a hallgatóhoz. Hiába figyelem és fülelem, zordságából csak ritkán enged. Amikor mégis, akkor egészen kitűnő tud lenni (pl. Achilles). Morózussága még csak nem is a billentyűk hiányának tudható be, elvégre épp ma örvendeztem a Steel Attack album nagyszerűsége fölött, noha ők is pöntyögésmentes metalt gyártanak.

Egy ilyesfajta anyag hallgatása tompa hiányérzettel párosul nálam. És hiába próbálkozom, továbbra sem tudnak megragadni a nóták. A The Hearkening vagy Precipice-típusú nehézkes szerzemények sajnos kerülik a szimpátiámat. Tudom, sokaknak épp ez a zene jön be - és ez így helyes. Aki eddig kedvelte az ötöket, bizonnyal továbbra is hű marad hozzájuk. Én a szaftosabb falatokat részesítem előnyben.