Shock!

Az 1998-ban létrejött csapat második albuma olyasféle zenét tartalmaz, amit hiába próbálok a szívem csücskébe gyömöszölni. Időnként neoklasszikus felhangú gitárjátékot hallunk Patrick Hemer jóvoltából, aki másodállásban a banda énekesi posztját is betölti. Akadnak még billentyűk, elvétve kósza kórus is közbesuttog, csupán fülbarát dallamoknak, megjegyezhető nótáknak vagyok híján...

Számomra ez a fajta metal túl darabos, nehézkes és unalmas. Nincs nekem bajom egyetlen gitárhőssel sem, egyszerűen érdektelenek az olyan albumok, amelyekről érződik, hogy a míves szólók, lehengerlő(nek szánt) ujjgyakorlatok bemutatására vannak kihegyezve.

Még azzal is bajban vagyok, hogy legalább egy-két nótát kiválasszak, külön megemlítés végett. A ballada - When the Night Falls - azért tűnik kellemesebbnek a többi kis társánál, mert végre igazán melodikus percekhez juttatja a hallgatót. De nem tagadhatom: ha csak az utóbbi két-három nap során hallgatott zenéket veszem számba, akkor is volt szerencsém ennél jobb balladához, nem is egyhez. Lehet ugyan, hogy a szólóik nem csilingeltek oly csodálatra méltóan - ám azon nóták dallamaira most is jól emlékszem!... Aránylag szimpatikus lehetett volna még az instrumentális The Black Mark, de az meg szanaszét van szólózva, így a végeredmény édeskevés az üdvösséghez...

Gitárlásból talán jobb osztályzatot érdemel, de barátkozásból nálam sajnos reménytelenül megbukott. Egyetlen nóta sem indított be, nem késztetett arra, hogy akár csak megmozdítsam fejem, kezem, lábam... Ami azért elég súlyos hiba.

Papírszáraz és nyögvenyelős. Erre sürgősen innom kell...