Hiinaar név alatt Veres Gábor, a Watch My Dying frontembere önmegvalósít már jó ideje, ha ez esetleg új információ volna. A XIX-en hallható történet mégis jobbára előzmény nélküli, még akkor is, ha emlékezhetünk olyan, szintén szólóanyagnak minősíthető korábbi Gaobr-produkcióra, mint a Lampyre, vagy egyéb, inkább komolytalanságukban szerethető munkák. Ez itt azonban nagyon is komoly dolog, a főhős álmot valósít meg: az előzőekből következően elsősorban a sajátját. A vágy tárgya pedig az volna, hogy miután az elmúlt húsz (!) évben annyi szürreális dalszöveget és énektémát legyártott anyazenekara számára, ezúttal mindettől mentesülve, kizárólag hangszeres zenészként rögzíthessen egy teljes lemezt. Nem volt könnyű szülés, de idén végre elkészült vele, mi pedig vagyunk olyan szerencsések, hogy kizárólag a munka áldásos hatásait élvezhetjük. Ez ugyanis egy Büszke Underground Produkció, amely semmilyen tekintetben nem kíván konkurálni a „profikkal", ugyanakkor már csak emiatt is nagyon könnyen megszeretteti magát.
Gábor olyan módon képzelte el ezt az albumot, ahogy arra láttunk már pár példát az elmúlt időkben: miután az alapokat egyedül feljátszotta, vendégeket hív, és kiosztja rájuk a szövegírói feladatokat, ők itt-ott feléneklik a maguk részeit, majd további vendégek meghívásával színesedik a kép, hogy aztán a kész anyag megint csak a főhős számítógépén álljon össze egésszé. A vendégek névsora underground-mércével számítva igen impozáns, itt most nem is neveket, inkább zenekarneveket citálnék. Arkhé/Sear Bliss, Angertea, Aebsence, Ørdøg, Wackor, Absent Distance, Dharma stb. – ez a névsor bátran lehet hívószó a XIX leendő közönsége számára. Ezen a ponton pedig nyugodtan zárójelbe is tehetjük a „szólólemez" kifejezést, mert a vendégek jelenléte olyan markánsan áthatja ezeket a dalokat, hogy inkább mondanám azt, hogy ők tették magukévá Gábor témáit, mint fordítva. A Budai Péterrel közösen rögzített Lassan a világ például határozottan egy kiadatlan Aebsence-nóta alakját ölti, tehát a legkevésbé sem arról van szó, hogy a meghívottaknak afféle WMD-spinoff ötletekkel kellett volna megbirkózni. Utóbbinak amúgy sem lett volna sok értelme, a Watch My Dying (most éppen újra) él és virul, Bori Sándor gitáros mondjuk megmutatja magát itt is, de legfeljebb ennyi a beazonosítható, közös pont.
Tört ütemek, beteg ritmusképletek persze ezen a lemezen is akadnak, de ezen kívül még annyi minden, hogy azt felsorolni is nehéz (plusz felesleges) lenne. Ha őszinte akarok lenni, ez a „hagyománytisztelőbb" hangszeres játék, amelyet Gábor a dalaihoz odatett, sokkal jobban is tetszik az újkori WMD által a két nyolchúrossal végletekig elbrutalizált megoldásaihoz képest. Ha nincs is ebben a gitározásban olyan karakter, mint „nevesebb" kollégái esetében, az elvitathatatlan, hogy roppant tudatos megfejtésekről van szó, és ahogy arról már volt szó, az egészről üvölt, hogy mindenki a legmesszebbmenőkig örömmel vett részt benne. A sokvendéges megközelítés hátulütője, hogy a végeredmény afféle vegyes felvágottként, válogatásként hat, és itt sincs ez másként. A változatosság ellenben gyönyörködtet is, és még ha (Gáboron kívül) talán nincs olyan ember, akinél minden dal egyformán betalálna, egyben is nagyon jól esik hallgatni a XIX-et. Bátran ajánlom bárkinek, akinek az említett zenekarok neve mond valamit, és akiben megvan a kellő nyitottság ahhoz, hogy olyan dolgokat is megismerjen, amelyek eddig esetleg a látókörén kívül estek. Ez egy igazi szerelem-produkció, ami meghozza a tavaszt a kiskertekbe.
A komplett anyag a szerző Bandcamp-oldalán hallgatható meg.
Hozzászólások