Shock!

Az már a két évvel ezelőtti Lustration album kapcsán is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a veszprémi GuilThee az egyik legfurcsább zenekar, akikkel valaha is dolgom akadt. Érezhető, sőt, egyenesen szembeötlő volt akkor is az a mindenfajta sablonoktól mentes alkotói törekvés, ami egészen bizarrá, ám ezzel együtt egészen egyedivé is tette muzsikájukat. Most pedig itt a friss mű, és ha lehet, a csapat még tovább merészkedett a progresszív gondolkodásmód kusza dzsungelében.

Amikor azonban a progresszív szót használom, akkor még véletlenül sem az olyan zenekarokra kell gondolni, akiket manapság helytelenül progmetal csapatoknak szokás nevezni. A GuilThee e téren egészen a rock hőskoráig, egész pontosan a '60-as és '70-es évek progrock világáig nyúl vissza, s azt a kötetlen, a határokat figyelmen kívül hagyó alkotói megközelítést teszi magáévá, ami többek között a korai Pink Floydot, a Yest vagy a Colosseumot is jellemezte. A Homunculus Paradoxonon nem fogunk hajmeresztő hangszeres maszturbálásokat hallani, vagy tíz perc fölé nyúló dalokat erőltetett vigyorral végigszenvedni, pedig ugye manapság épp az ilyen megoldások jellemzik a progosnak titulált csapatokat. Nem, a veszprémiek a technikai villongások helyett a mondanivaló tárgyát teszik piedesztálra, s ennek rendelik alá a zenei oldalt.

Ennek megfelelően a Homunculus Paradoxon – mint ahogy az címéből is sejthető –, koncepciózus alkotás, melynek történetét az énekes Csula Emil írta meg librettó formájában, a saját, valamint Greskó Károly gitáros/énekes és Varga Betty énekesnő szövegei alapján. A történet pedig egyenesen a sötét középkor misztikus világába kalauzol el minket, középpontjában pedig egy alkimista áll, kinek életét és munkásságát követhetjük figyelemmel három felvonásban. Alkimista kísérletek, mesterséges úton teremtett lény (homunculus), démonok, inkvizíció: valóban érdemes a szövegkönyvvel (és szótárral is, előfordulnak ugyanis a magyar és az angol mellett, német, latin és szerb szövegbetétek is) kezünkben nekiülni a lemeznek, másként megfosztjuk magunkat a teljes élménytől, amit a Homunculus Paradoxon nyújthat. Színházkedvelő metalosoknak, színdarabok szerelmeseinek kiemelten ajánlott a szövegkönyv lapozása, ritka az ennyire kidolgozott, aprólékos koncepció ebben a zenei műfajban.

Épp ezért a zenei részt is leginkább a teljes kép ismeretében lehet értékelni, márpedig ez esetben a végeredmény ismét meggyőzőre sikeredett. Az egyébként dinamikus, változatos mű igen lassan, mondhatni nehézkesen indul be, az első keményebb dal, ahol torzított gitár és kétlábdob is felmorajlik, csupán a tizenegyedik perc környékén csendül fel. Szerencsére a lassabb nyitás sem unalmas, Emil rövid felvezetője után Varga Betty uralja a következő két tételt. Hangja, ahogy már az előző korongon is, szép, selymes, ám ezúttal jóval nagyobb teret kapott, s ezt kimunkált énektémáival ki is használta, több hangfekvésben is megcsillan, növelve az anyag változatosságát. Mellette Emil és Károly hozza a maszkulin, vagy inkább bestiális oldalt. Emil a gonoszabb, az acsarkodósabb hörgést, míg Károly a mélyebb, hagyományosabb death metalos bömbölést eregeti, de emellett mindketten hallatják egyéb torzított, vagy épp tiszta hangjukat is.

A feszültségfokozó, de egyszersmind kellemes első két jelenet után érkezik az album első, hagyományosnak tekinthető metal tétele, a Chorion. Bachstetter Balázs és Greskó Károly gitárjai vastagon, de puhán szólnak, s az első percekben igazán fel se tűnik, hogy a dobokat nem ember, hanem programkódok kezelték. Tóth Gábor dobos/basszusgitáros jó munkát végzett e téren, talán csak a pergőknél tűnik fel igazán a turpisság. A basszusgitár viszont kaphatott volna vaskosabb hangzást, sajnos e méltatlanul alulértékelt hangszer egyszerűen eltűnt a keverésnél, s emiatt hiányzik a produkció betonvastagságú alja.

A sűrűn használt betétzörejek és effektek külön kiemelendőek. A zenei utazás során bekukkanthatunk például egy alkimista laborjába, ahol fortyogó főzetek és összekoccanó lombiküvegek között nézelődhetünk, de sétálhatunk egy korabeli, zsivajgó városban is, egyszóval a zene mellett egyéb hanghatásokat is bevetettek a veszprémiek a minél tökéletesebb élmény kedvéért, s e zajok túlnyomó részét hagyománytisztelő módon ők maguk vették fel vagy produkálták (például a veszprémi várban rögzített harangzúgás is ezek közé tartozik). Talán emiatt is járja át a művet egy egészen érdekes és sajátságos hangulat, amire azt lehet mondani, hogy olyan „giltis".

Az első GuilThee nagylemezre leginkább az album közepe táján felcsendülő, dohogós-riffelős darabok emlékeztetnek (Die Vier Junkfrauen von H. Sachs, Digitale Gaudium), a Zitije Hermesovo viszont már egy doomos felhangokkal kacérkodó tétel, a második leghosszabb dal, a Hübrisz pedig fogós refrénnel rendelkezik, de egyébként is elmondható úgy általánosságban a korongról, hogy elődjénél fogósabbra sikeredett. A záró darab pedig ismét egy bizarr hangulatú szerzemény, mely Pataki Zoltán versét zenésíti meg, a végeredmény pedig igen szürreális lett.

Nem habkönnyű fogyasztanivaló az új GuilThee mű. Széles törzsű volt a fa, melybe a zenekar fejszéjét vágta, de végül az izzadságpettyes csapások célt értek. Hogy felülmúlták-e debütáló munkájukat? Grandiózusságban igen, ám az egy egészen más típusú lemez volt, ezért nem is érdemes hasonlítgatni. A Homunculus Paradoxonnal az együttesnek összességében sikerült megvalósítania az előzetes elképzeléseket, s ez a lényeg. Hogy aztán majd a folytatásban mire számíthatunk, annak megjövendöléséhez tán még az alkimisták tudása se lenne elegendő.