Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Goatsnake: Black Age Blues

goatsnake_cAz év meglepetése eddig – és ez valószínűleg már így marad –, hogy a Goatsnake visszatért! Az a legendás csapat, amely underground hősök meghitt gyűjtőhelyéül szolgált és szolgál manapság is, és ahol nem más a főnök, mint a Sunn O)))-s Greg Anderson. De itt danol a Scream/Wool/earthlings?-tag Pete Stahl, a dobok mögött pedig a The Obsessedben is bizonyító Greg Rogers üldögél. Az Obsessed egyébként is igen baráti kapcsolatot ápol a KecskebékávalKecskekígyóval, hiszen két basszerguru, Scott Reeder (lásd még ugyebár Kyuss) és Guy Pinhas (nála meg például az Acid King játszott még) is onnan igazolt át ide anno. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a felsorolhatatlanul sok helyen ütő Joey Castillo is a tagság soraiba tartozott egykoron, leszögezhetjük: a Goatsnake egy már-már szupergroupnak is csúfolható zenei műhely.

Amely az ezredforduló környékén gyors egymásutánban – alig másfél év alatt – kiadott két remek stoner/doom-albumot, majd gyorsan eltűnt a ködben, hogy később, 2004 környékén adjanak ugyan még magukról egy laza életjelet (Trampled Under Hoof EP). Azóta többnyire néma csönd honol a tájon, hogy aztán a közelmúltban annál nagyobbat üssön a hír: itten van a Black Age Blues, a hármas számú nagylemez, rajta kilenc dal (a szimpla változaton legalábbis, nekem meg az van meg), a főnök kiadójánál, szép, kápolnás borítóba csomagolva, frissen, ropogósan. És nagyon-nagyon jó, de hát ki a fene is várt volna mást!

megjelenés:
2015
kiadó:
Southern Lord
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Ha a Sunn O))) említése miatt elhúznád a szádat, hogy ez valami atom nehezen befogadható, a monotonnál is monotonabb, művészkedő muzsika lehet, megnyugtatlak: nagyon nem. A cím ugyanis nem hazudik, ez itt nem más, mint blues rock. Oké, annak egy szélsőségesen súlyos, sötét, kemény változata, de alapjaiban akkor is az. Már a zongorával, akusztikus gitárral, női énekkel, vonósokkal, vízcsobogással kezdődő (és a jó tizenöt évvel ezelőtti Flower Of Disease zárószámát felidéző) Another River To Cross is megvillantja az el nem vásott oroszlánkörmöket: Anderson Mester gitárjának második perc környékén érkező észvesztő erejétől bevérzik a szem, Pete Stahl hangja pedig továbbra is hideglelősen érzelemgazdag, és számomra ugyanúgy Glenn Danziget, Ian Astburyt és Chris Robinsont idézi, mint egykoron.

És ilyen lesz az egész lemez, a két slágernek való témától (a rockosabban dülöngélő, herfliben nagyon erős Elevated Man és a pörgős Coffee & Whiskey) elkezdve nincs megállás. Igazából minden dalt nevezhetnénk húzónótának, a tempóváltásokkal tarkított, dohos címadó, a doom metal felé kacsintgató, ám gospel-hatású női háttérvokállal (a Dem Preacher's Daughters névre hallgató triótól) megtámogatott House Of The Moon, a múltidéző Jimi's Gone, a súlyosan riffelő Graves, a háttérben ismét női vokált is bevető, mocsárba süppedő Grandpa Jones, mind-mind megannyi instant klasszikus. Amik nem csak hallgattatják magukat, de mindannyian hoznak egy igazán jóleső, otthonosan ismerős mellékízt, amitől legyenek bármilyen súlyosak, igenis pozitív energiákat mozgatnak meg (ami például nekem nagyon hiányzik a már többször említett Sunn O)))-ból.). Hogy aztán az egészre a koronát az A Killing Blues hideglelős zárása tegye fel, viharváró, sötét nyolc percben, Pete Stahl csodálatos (a középrészben rövid ideig a cappella) énekével. „Lightning, thunder / wash my soul to the ground!", majd újra vízcsobogás, csak ezúttal már nem a folyó, hanem az eső az. Ennél faszább zárás nem is kell!

A Goatsnake visszatért hát, és megmutatta, hogy is kell(ene) ezt csinálni! Ha végiggondolom, hogy a lemez már elsőre is ütött, ám hallgatásról hallgatásra egyre jobban tetszik, a Nick Raskulinecz által kreált hangzás olyan telt, mint az alpesi tehenek tőgye fejéskor, legfőképpen pedig, hogy mindennek a kiadását pontosan a születésnapomra időzítették, kénytelen leszek megadni a maximális pontszámot (pedig olyat aztán tényleg nem gyakran szoktam csinálni). Mondjuk ki végre: év lemeze!

 

Hozzászólások 

 
+7 #6 faktor69 2015-07-03 10:40
Glenn Danziget és Ian Astburyt én is érzem az énekes hangjában.
Most hallgatom.
Idézet
 
 
+8 #5 WOW! 2015-06-12 13:28
Jézus
Idézet
 
 
+10 #4 the bandit 2015-06-12 08:21
Ez középszar?????? ízlések és pofonok.......

szerintem is hibátlan, nekem az Év meglepetése eddig pozitív értelemben! Miközben mára már sablonossá vált a a műfaj, ez a Goatsnake album egy csomó egyéni ízt és kreativitást tartalmaz
Idézet
 
 
-15 #3 janomano 2015-06-10 20:07
En speciel nem ertem ezt a lelkesedest, ez egy igazi közepszar, mind a banda, mind ez a lemez, de hat izlesek es pofonok.
Idézet
 
 
+12 #2 norberthellacopter 2015-06-10 12:32
Óriási lemez, óriási. Ha egy mondatban kellene leírnom, annyit mondanék: mintha egy mississippi blues zenekar elkezdett volna Sabbathot nyomni, amiben Astbury öccse énekel. :)))
Csont nélkül top10-es lesz nálam is évvégén, ez az év (is) nagyon fasza lesz (heavy) doomster szempontból, jön az új The Sword, lesz új Magic Circle, valamint a Valkyrie (a Baronessbe innen szállt be gitározni annak idején Pete Adams, zseni banda) és a Leather Nun america is hibátlan lemezt rakott le idén - bár ez egyiktől sem meglepő...
Ki ne hagyd, ha nem hallottad őket:
https://www.youtube.com/watch?v=oINzmsSz8S0

https://www.youtube.com/watch?v=dZsEGe7kj-s
Idézet
 
 
+8 #1 Jézus 2015-06-10 12:28
WOW!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.