Shock!

Doom metal, feltétel nélküli Black Sabbath/Ozzy-imádat és Chritus, azaz Christian Linderson (ex-Saint Vitus, Count Raven, Terra Firma). A kulcsszavak tehát most is ugyanazok, mint nemrég a Lord Vicar esetében, ezúttal azonban mások a társak és kissé eltérő a muzsika is – bár ez utóbbi azért erősen relatív, pláne, hogy a Vicar legutóbbi lemezén pont igazított kicsit az irányvonalon, kevésbé morózusan, kissé tán változatosabban, helyenként szellősebben fogalmazván. Attól ők még egyértelműen a tradicionális doom felkent papjai maradtak, míg a 2009-ben alakult (és 2012-ig a szörnyűséges Weekend Beast néven működő) Goatess sokkal inkább egyfajta stoner/doom-keveréket tol, némileg kreatívabban és kötöttségektől mentesen – igaz, jelen esetben jóval terjengősebben is, hisz a kettes lemez nyolc dala nem kevesebb, mint hatvannégy percen át kúszik, mászik, terjengőzik hallójáratainkban.

A Goatess legdoomosabb szerzeményei (mindenekelőtt a címadó, a Murphy Was An Optimist és a néhol kimondottan depresszív, máskor meg igen erőteljes Wrath Of God) tényleg ráfértek volna akár a másik Chritus-banda Gates Of Flesh elnevezésű anyagára is, az eltérést leginkább az jelenti, hogy Peter Vicar betonriffjei helyett itt Niklas kicsit rugalmasabban hajlongó, de azért kellő erővel bíró gitárjátéka szolgáltatja az alapot, Chritus hangja pedig – ha ez egyáltalán lehetséges – még ozzysabb. De például az olyan fuzzos, érdekesen surrogó-kerregő-nyikorgó dal, mint a hihetetlen elnevezésű Crocodilians And Other Creepy Crawling Shhh... (ez amúgy a személyes kedvencem) már igazi, hamisítatlan Goatess, Peter Svensson basszusfutamát akar Cisneros mester is írhatta volna a Sleepből, mint ahogy a kissé vidámabb hangvételű, záró Good Moaning, vagy a stoneresebb Shadowland is megvillantja a Goatess legszebb erényeit: megjegyezhető refrének, tiszta, ám erőteljes énekdallamok, és betonbiztos alapozás. A kolompos Silent War pedig akár egy Orchid-dal is lehetne, igaz, ők meg amúgy is akkora Sabbath-epigonok, hogy ezen kár többet merengeni.

A Purgatory... egyetlen negatívuma az, hogy minden dal épp egy kicsivel hosszabb, mint kellene, a nyitó Moth To Flame például helyből tizenegy perces, és igazság szerint hiába tetszik, nem érzem, hogy feltétlenül lenne benne annyi. Így aztán a több mint órányi anyag az első néhány hallgatásra kissé össze is mosódik, nehezebb megkülönböztetni a témákat, igaz, ha rászánod az időt, már minden a helyére kerül. Kérdés persze, hogy ki ad négy-öt hallgatásnyi esélyt manapság egy ilyen hosszú lemeznek, ha nem fogja meg maradéktalanul elsőre? A Lepkeégetés amúgy azt is szépen megmutatja, hogy Chritus lemezgyűjteményében nem csak az ozzys Sabbathok figyelnek ott, hanem a Led Zep-katalógus is.

Egyéni ízlés kérdése, ki melyik Chritus-mű mellett teszi le a voksát, én per pillanat épp a Goatesst tartom egy kicsikét jobbnak, de azért nyolcasnál többre – az említett negatívumok miatt – ezt sem kóstálnám. Ettől függetlenül a stílus szerelmeseinek természetesen ugyanúgy kötelező, mint a Gates Of Flesh.