Shock!

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Frozen Soul összes nagylemezével megismerkedtem megjelenésük után nagyon kevéssel. Így autentikusan, a bandával együtt haladva figyelem a kezdetek óta, hogy mit csinálnak. A 2021-es debütálás óta a recept nem sokat változott, a texasi csapat még mindig a régi vágású death metal mellett teszi a garast, különös tekintettel egy brit legendára: a Bolt Throwerre gondolok. Akinek hiányzik az angolok jellegzetes középtempós riffelése, amely néha lelassul, néha meg rálépnek a gázpedálra, gyorsan nézzen utána, mit művelnek Dallasban, mivel nagyon ínyére lesz, ha erre a hangzásra vágyik.

A Frozen Soul persze gyökeresen más szövegvilágban utazik, mint a nagy példakép: náluk kevés szó esik a háborúról és annak borzalmairól, de azért van példa erre is... Továbbá lássuk be, színvonalban sem (volt soha) egy súlycsoport a nagyokkal: új Killchain itt nincs, ahogy Those Once Loyal szintű, teljes albumon át tartó hidegrázás sem. Ami nagyon megkülönbözteti őket a többi death metal bandától, az a télhez és a hideghez való vonzalom – sejtelmem sincs, miért jut eszébe valakinek Texasban fagyról, jégbe záródásról és jégkorszakokról szöveget írni, de ők ilyenek a kezdettől (Crypt Of Ice, Glacial Domination – beszédes lemezcímek ezek).

Az első lemezen már volt némi Entombed is, de nem túl markánsan. Ebből a világból most is kölcsönöztek: hardcore-os beütések most is vannak. A kezdetektől alkalmaztak néhányszor billentyűs körítést is: Dismember-, Entombed- és Bloodbath-féle színesítés ez, nem szólóhangszer. Ilyenek most is vannak (a monumentális címadó). De alapjában véve még mindig abban hisznek, hogy a jó recepten ne változtass: ugyanezen címadó tempója olyan ideális '90-es évek eleji Bolt Thrower, hogy csettinteni fog, aki erre vágyik.

Persze tele a padlás olyan véleményekkel, hogy micsoda dolog a közérthető a death metal (felkészül még: Baest), meg azt is hogy képzelik, hogy nem tömték tele technikás riffekkel a lemezt. Tele van az internet azzal a véleménnyel is, hogy a Frozen Soul egész egyszerűen szar, vagy csak szarrá ment időközben – mert hát a demók még legalább jók voltak. Az ilyesmin persze lehet röhögni, de azért csendben jegyzem meg, hogy nekem is még mindig az ötéves debütálás a kedvencem. Ráadásul azon az első demóról átmentett két szám a legjobbak közé tartozik. Mik vannak!

Múltbeli lemezek ide vagy oda, a javukra szól, hogy ezek az új dalok szintén mind karakterrel rendelkeznek: kezdődnek valahol, végződnek valahol, közte meg húznak a riffek, ahogy kell – elnézzük nekik, hogy nem terem minden bokorban a következő Where Next To Conquer. A nyers hangzás is ilyesmi Bolt Thrower-elem. Ha ismered az előzményeket, bátran közelíthetsz ehhez az új anyaghoz is, de akkor sem lesz hiányérzeted, ha esetleg mégsem. Szerencsére színesebb a repertoár már, mint régen, de még mindig meghatározó Coventry büszkeségének hatása, a zene minden pórusát áthatja a Bolt Thrower szellemisége. Akad pár illusztris vendég is: a címadóban a meghívott vokálozást ugyanis Gerard Way szolgáltatja, a My Chemical Romance énekese. Nagyot is néztem elsőre, mit keres ő itt, meg persze azt is kerestem, hol bukkan fel egyáltalán: blackesen rikácsol, ahogy Matt Heafy Ibaraki-lemezén is tette. A kettes dalban (Invoke War) nem kisebb meghívott szerepel, mint Robb Flynn, őt könnyebb felismerni, mivel a Machine Head frontembere a közismertebb önmagát hozza.

A Dreadnoughtban a Sanguisugabogg-féle Devin Swank vendégeskedik, és lehet, hogy utólagosan hitettem el magammal, de zeneileg is lehetne köze az említett zenekarhoz. Főleg a basszuskiállás izgalmas. Az Eyes Of Despairben vagy a Frost Forgedban is megjelenik egy erőteljes hardcore-os él is, talán még metalcore-osnak is lehetne nevezni, szóval a srácok igyekeznek minél tágabban művelni a kortárs death metalt. De slam death metalosan nyúz a minimális hosszúságú Absolute Zero főriffje is. Ha valami miatt sok köpködést fognak kapni, az pont ez lesz: ha egy death metalnak indult csapat új művére rá lehet húzni a metalcore hatást, ott bizony fejek hullanak majd. Persze van is létjogosultsága a kritikának néhol, mert egyes számokat nehéz megkülönböztetni egymástól. Ameddig viszont az albumélmény egészben eladja a történetet, panaszkodni nincs ok. Még akkor sem, ha nem minden szám új No Guts, No Glory.

De épp ezért előny, hogy gyorsan lepörög a cucc, mert megunni sincs idő: a számok átlagban hárompercesek, semmit nem játszanak túl, de mint mondtam, ettől kiszámítható is a dolog. A 35 perces játékidő a műfaj hőskorára emlékeztet, de kellő mennyiségű modern elemmel. Alapjában véve a No Place Of Warmth a régi death metal kedvelőinek ajánlott, de szerencsére nem kizárólag. Pár hétig-hónapig simán ki lehet húzni vele, ha nálad is hiánycikk a Bolt Thrower-riffelés. Fölösleges viszont rejtegetni: ha ilyesmire vágyom, és nem az eredetitől, akkor még mindig a Crypt Of Ice-t teszem be legszívesebben. Ha meg fiatal death metal bandákra vagyok kíváncsi, progos és technikás elhajlások nélkül, de amelyekben van kakaó a régi nagyokhoz képest is, a vérmocskos 200 Stab Wounds vagy az Undeath bizony előttük jár.